Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Ha azt mondom: ízirájder, öcsém! – sokan vágják rá azonnal: Csoki az Üvegtigrisből! Csuja Imre legendás alakításában a filmbeli falusi vagány a lepukkant kismotorján dülöngélve egy csapásra a háztáji szabadság szimbólumává vált, aki azóta szellemes sörreklámokból is visszaköszön. A filmekben és színdarabokban egyaránt jeleskedő, egyik legsokoldalúbb színészünk a héten ünnepelte születésnapját.
Kép: Csuja Imre színész örkény színház ízirájder öcsém 2013 03 12 Fotó: Kállai Márton
– Remélem, nem bántó, hogy folyton Csokira emlékeztetik…
– Ugyan! Ez „csak” azt jelzi, hogy valami maradandót alkottam.
– Netán ez lett a kedvenc szerepe?
– Mindig az a kedvencem, amit éppen játszom. Szeretek a jelenben élni. Sokszor hetekig, hónapokig őrlődöm egy feladaton, küzdök, formálom, tépem, cibálom, míg végül a figura az „enyém” lesz – és akkor azt kiélvezem. Ha belesüppednék a népszerűség adta kényelmességbe, akár le is húzhatnám a rolót. Ahogy azt sem engedhetem meg magamnak, hogy esténként az Örkény Színházban, mondjuk, a Tótékban Tót Lajosként csak egyetlen hasonló mozdulatot, gesztust tegyek, mint az Üvegtigris Csokija.
– Ezek után megkockáztatom, hogy szerepálma sincs.
– A szerepálom: luxus! Bele lehet halni. Vagy azért, mert nem kapja meg az ember. Vagy azért, mert igen – és utána hogyan tovább?!
– Egy színésznél a fizimiska, az alkat nagyban meghatározza, hogy milyen szerepekre kérik fel. Ön gyakran játszik groteszk, vidám figurákat…
– És sok másfélét is, igazán nem panaszkodhatom. De azzal meg kell barátkoznom, hogy sosem leszek a Vízkeresztben Keszeg András – Büffen Tóbiás annál inkább. Megjegyzem, épp egy újabb fogyókúrakorszakomat élem. Félek, hiteles Rómeó utána sem leszek, és ilyen III. Richárd sincs…
– Van a családjában előzménye a színészmesterségnek?
– Nincs, én egy első generációs színész vagyok. Középiskolásként több színjátszó csoportban is játszottam Hajdúnánáson – a focizás nagyon nem ment nekem, úgyhogy mondhatni futballkerülésből lettem amatőr színjátszó –, ezeknek ott is nagy divatjuk volt a hetvenes években. Otthon nem fogadták lelkesedéssel az elhatározásomat, hogy érettségi után a színművészetire felvételizzem. Szüleim tanárnak szántak, a kedvükért jelentkeztem is a debreceni egyetem irodalom–történelem szakára, abban a biztos tudatban, hogy oda úgyse vesznek fel. Így is lett. Ezzel nyertem egy évet. Ezalatt üzemi népművelő voltam a tedeji állami gazdaságban.
– És mit csinált?!
– Én speciel verseket, monológokat mondtam az állattenyésztőknek, növénytermesztőknek, géplakatosoknak! Hajnalban felkeltem és kimentem a tehenészekhez: ők almoztak, fejtek, én meg fél négytől koslattam utánuk és szavaltam nekik meg az állatoknak. Az eredmény nem maradt el: a szövetkezet csapata megnyerte A mezőgazdaság szocialista kultúrája című műveltségi vetélkedőt. Hétvégente pedig egy debreceni színészképző stúdióba jártam. Ennek és talán a sok üzembeli „nyilvános szereplésnek” is köszönhetően a következő évben elsőre felvettek a színművészeti főiskolára.
– Azért szerződött sorra vidéki színházakhoz, mert elvágyódott a nagyvárosból?
– Fenét! Egy kezdő színész oda megy, ahová hívják. Szerencsés voltam, mert mindig hívtak. Aztán néhány év múltán azért léptem tovább, hogy ne dőljek hátra, ne szokjam meg a tapsot…
– Álljunk meg itt! Hát nem a tapsért van az egész?!
– Igaz, de könnyen eltunyul egy színész, ha megszokja, hogy a kis régiójában ismerik, kedvelik, bármit tesz a színpadon, megtapsolják. És én éreztem magamon, hogy elkényelmesedtem a szerepekben. Márpedig – ahogy utaltam rá – a kényelem megöli a színészetet, míg a változás inspirálja.
– Az önálló Ady-estjeit is az új kihívás ihlette?
– Ady végigkíséri az életemet. A Harc a Nagyúrral című versével már iskolás szavalóversenyt nyertem – pedig nemigen érthettem –, aztán vittem a felvételire, majd előfelvételis katonaként is felléptem vele. Később félretettem úgy 20-30 évre, nem mertem hozzányúlni a verseihez. Mára „beleértem” Adyba, nem csak a felszínt látom már. Keresem, mit üzen az Őrizem a szemed vagy Az Isten balján című költeményeivel…
– Kezdetben mindig leszerződött színházakhoz, aztán több mint tíz évig szabadúszóként dolgozott, majd 2004 óta újra egy társulat tagja. Van ebben logika?
– Mindenesetre meg tudom magyarázni! Kezdőként a színház iránti alázatom és a gyávaságom felülkerekedett a függetlenségvágyon, nem mertem bevállalni a vakrepülést. Aztán az élet megoldotta ezt a dilemmát: megszűnt a fővárosi Arany János Színház, mehettem isten hírével „szabadúszni”. Kezdetben nagyon élveztem, azt vállaltam el a számtalan felkérésből, amihez kedvem volt – ezt az időszakot a szinkronizálás uralta. Aztán egy idő után vágytam rá, hogy része legyek egy társulatnak, hogy újra kötelékben repüljek. Amikor Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója szerződést ajánlott, gondolkodási időt kértem – elszámoltam háromig, ez pont egy mély levegővétel, majd igent mondtam.
– A szinkronizálás nem jelentett hátralépést egy foglalkoztatott színésznek?
– Óva intek mindenkit attól, hogy lebecsülje a szinkront! Ez ugyanúgy alkotás egy színész számára, mint a színpadi vagy a filmes munka, csak épp más. Ugyanúgy bele kell helyezkedni a történetbe, azonosulni a szereppel, átvenni a külföldi „kolléga” ritmusát, stílusát. Megélni az egészet úgy, mintha velem történne. Kiválóan fejleszti a színész játékképességét!
– A filmezést is a szinkronszerepeknek köszönheti?
– Úgy lehet valaki filmszínész, hogy tíz évig kitartóan a filmgyárban ebédel. Mint én a szinkron közben. Ott lépett oda hozzám egy ismerősöm, és Janisch Attila Hosszú alkony című filmjének próbafelvételére hívott. Sikerült. Kis túlzással engem a büfében fedezett fel a filmszakma.
– Azóta ön a magyar valóság legfoglalkoztatottabb megformálója: a Hosszú alkony arrogáns agresszív buszsofőrje, a Moszkva tér újgazdag, műveletlen maffiózója és a Valami Amerika 2 sajátosan hazai gengsztere. Igaz a szóbeszéd, hogy ez utóbbi szereplő karakterét ön találta ki?
– A forgatókönyvet olvasva ízlelgettem Bala szerepét, szerettem volna ellépni a zselézett hajú, bunkó stílusú maffiózó sztereotípiájától. Az egyik név elírt ragjánál kezdtem gondolkodni, hogy ez most helyesen „Alexnak” vagy „Alex¬nek”, mikor bekattant: esetleg lehetne játszani a nyelvhasználatra kényes figurával, aki folyton keresi a helyes ragozást, aztán ha sikerül helyesen kimondania egy szót, ünnepli magát. Mondhattam volna azt, hogy ez csak úgy zsigerből jött, jön nálam. De nem! Én tudatosan vagyok ösztönös.
– Mázlista volt, hogy engedte a rendező!
– Először is: teszteltem a kollégáimon, és bejött az irónia. Másrészt a főiskolán Őze Lajos mindig azt mondta, hogy merni kell bukni is. Bukni pedig csak úgy lehet, ha próbálkozunk. Úgyhogy én folyamatosan képlékeny állapotban tartom magam.
– Én mindig önfeledtnek, vidámnak látom.
– Pedig nincs így, az embernek vannak keserű pillanatai is. Csak a bánatomat, a nyűgjeimet nem teszem ki a kirakatba. A színész Csuja Imre szórakoztatja a közönséget, a „kisember” meg otthon busong.
– Mégis, min kesereg?
– Például ilyenkor, a nyári szünetben attól félek, hogy elfogy a tehetségem, elfelejtek játszani, és nem tudom majd ott folytatni, ahol a szabadság előtt abbahagytam. Hülye rémálom, ugye? De a színész adrenalinfüggő. Ha leáll, az olyan, mintha kihúznák a lába alól a talajt.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu