Hol repül a kismadár?

Kopott Szűz Mária-szobor a csipketerítővel letakart asztalon. Megszeppent kisfiú néz a fényképezőgép lencséjébe, kezei imára kulcsolva. Nyári ing, rövidnadrág, szandál – és fehér térdzokni. Ilyesfajta elsőáldozási fotók készültek egykoron a plébániára kihelyezett alkalmi műtermekben, hogy megmaradjon emléknek a kimerevített pillanat.

A régi időkben nagy jelentőséget tulajdonítottak a családi fotóknak. Elég csak kihúzni a sublótfiókot nagyanyáinknál, s a sok kacat közt biztosan rátalálunk néhány megsárgult fényképre. Hajdanán, akik megtehették, bizonyos időnként megörökíttették magukat és szeretteiket a fényképésznél. Ilyenkor rákészültek az „eseményre”: tiszta ruhába öltöztek, a legszebb mosolyukat varázsolták az arcukra. Mivel faluhelyen nem feltétlenül akadt a „fényírásnak” iparos mestere, be kellett utazniuk a legközelebbi városba. Na és az esküvői fotók! Kevés az olyan otthon, ahol ne találnánk a nagyszoba falára kifüggesztett képet a menyasszonyról és a vőlegényről. Legtöbbször éles műtermi fények világította háttér előtt kapták őket lencsevégre. A plüssmacit szorongató gyerekekről is hasonló módon készültek felvételek a „mosoly albumába”.

– Mielőtt a családunk Kecskemétre költözött, Nagykőrösön volt a műtermünk – meséli a 83 esztendős aranykoszorús mesterfotográfus, Kiss András, aki hosszú évtizedeket töltött a szakmában. – Rendszeresen jártam „külsőzni” a környező településekre, Kocsérra, Nyársapátra, sőt még Ceglédre is. A háború előtt a falvakban nemigen volt villany, magam is a petróleumlámpa fényénél dolgoztam ki a képeket. Szerencsés vagyok, hogy megértem a digitális technikát, bár nem nagyon lelkesedem érte, mert „megölte” a fotóművészetet. Régen nem lehetett mellényúlni, minden exponálásnak sikerülnie kellett. Manapság egy témáról sok ezer felvétel készíthető. Kérdés persze, milyen minőségben.

Kiss András valaha bejárt a nagykőrösi szülészetre, ahol az újszülöttekről készített fényképeket. Ezért fel is jelentette a helyi konkurencia. Gyakran hívták iskolákba osztályokat fotózni, sorozatban gyártotta a diákportrékat a tablókhoz, állandó krónikása volt a ballagásoknak. Aztán egyre gyakrabban csábították el családi ünnepségekre, egyebek közt házassági évfordulókat, névnapi, születésnapi összejöveteleket dokumentált. S természetesen az esküvők sem zajlottak le nélküle.
– Egyformán szerettem dolgozni a műteremben és a természetben. Ez utóbbit érdekesebbnek és látványosabbnak tartottam, ugyanakkor nehezebbnek is, hiszen többször adódtak váratlan helyzetek – mondja a fényképészmester. – Ami pedig a családi fotózás anyagi részét illeti: az én időmben sokkal jobban kifizetődött, mint ma.

Ennek dacára jelenleg is sokan próbálnak ebből megélni. Magyarországon 10-12 ezer esküvői fotós dolgozik. Sokszor találkozni amatőrnél is amatőrebb vállalkozókkal, de ezen nem érdemes bosszankodni. Csak az a lényeg, hogy aki ezt komolyan gondolja, annak a teljesítménye kimagasló legyen. Ezt vallja Szipli Tamás is, aki tavaly elnyerte Az Év Esküvői Fotósa címet.

– A családi fotózásban hatalmas a változás – szögezi le a fiatalember, aki hét-nyolc éve még operatőr-vágói tevékenységet folytatott. – Sokat fejlődött a vizuális kultúra, nagyobbak az elvárások. Aki nem képes felvenni a versenyt, az lemarad, legyen bármilyen jónevű fényképész. Ki kell szolgálni az Amerikából begyűrűzött ízlést. Például attól kezdve, hogy Demi Moore nagy hassal, meztelenül megjelent egy magazin címlapján, szerte a világban utánozták a kismamák. Nálunk is divat lett a pocakfotózás, noha nem mindenki dobja le a ruháját.

A családi fényképezéshez meghitt légkör és a fotós iránt érzett feltétlen bizalom kell. Tamás az esküvő előtt legalább egyszer találkozik a házasulandó fiatalokkal, beszélgetés közben kattog a masinája is. Mire elkövetkezik a ceremónia, már ismerősként tekintenek rá, a buliban meg végleg feloldódik a násznép. Digitális technikával (a biztonság kedvéért dupla felszereléssel) általában 2500 kép születik, ebből a végére 500 marad, azokból szerkeszt ízléses albumot. Ha valaki lufihegy előtt szeretné magát megörökíttetni, ám legyen. Mindent meghatároz a környezet: az úgynevezett kreatív fotók a legextrémebb helyeken készülhetnek, akár csónakban vagy parasztkonyhában. Ehhez idő kell, ezért nem feltétlenül az esküvő napján szokták az ilyen jellegű sorozatokat megejteni.

– Akiket az egybekelésükön fényképeztem, rendszerint visszahívnak a kisbabájuk születése után – árulja el a mester. – A gyerekekkel a legnehezebb: a végeredmény akkor lesz az igazi, ha a modell jól érzi magát, ez pedig csak természetes közegben érhető el. Ilyenkor hason csúszva szoktam fotózni.

Bármilyen furcsa, a „mosoly albuma” tekintetében is létezik aktuális divat. A kisgyerekeket ódon ruhákba bújtatva, régi játékokkal a kezükben szokták mostanság lekapni. A mesterkélt beállítások és agyonretusált képek ideje lejárt. Nem is csoda, hogy nevetünk a fiókunkból előbukkanó fényképalbumokon, melyek lapjairól kényszeredett mosolyú lány-fiú tekint vissza ránk, aki azt gondolja magában: legyen már vége ennek a kínzásnak. Pedig az a nyári ing, rövidnadrág, szandál és hófehér térdzokni sem volt akármi…