Kikukázott babák

Megesett rajta a szívem. Hazavittem, megfürdettem, varrtam néki ruhát, alsóneműt, cipőt – meséli a szövetek színét fakító nap ellen befüggönyözött, félhomályos babamenhelyen özvegy Dolongovszky Józsefné. – És eszembe jutott: ahol egy van, több is lehet. Előbb az urammal néztünk szét a szeméttelepen, majd egy parasznyai férfi, aki a kukásokkal járta körbe a völgyet, már zsákszám hordta nekem a kidobott babákat. Még nyugdíjas se voltam, a két gyermekemtől „ellopott” időben fürdettem, varrtam, öltöztettem a kis árvákat. „Molnár Piri megbolondult, hogy kukázik” – csúfolták a fiamat a lánykori nevemen.

– Ma már biztos nem mondják ezt Piroska néniről.
– Hát, nem! Miután megvolt az első kiállításom Miskolcon, amit a tévé is bemutatott, a környékbeli falvakból is házhoz hozták a babákat. Varbón egy idős bácsi a padlásról kereste elő, amit még a felesége kapott a menyecsketáncon. Átvarrtam annak is a ruháját. Ebben a teremben – mutat körbe a varázslatos, szinte mesébe illő helyiségben – 960 baba van. Tetőtől talpig én öltöztettem fel őket, karakterükhöz illően, hiszen mindegyik külön egyéniség. Ruha, kalap, sapka, kesztyű, alsóneműk, cipők, kiegészítők: ezeket mind magam varrtam. Közben beszéltem hozzájuk, cirógattam kezüket, lábukat, már ha volt. Ha nem, azt is szereztem. Otthon van még vagy négyszáz baba az ágyneműtartóban, dobozokban. Az embert az idő eszi meg, a „gyerekeimet” meg a moly és az egér, ha nem vigyázok.

– Van közöttük kedvence?
– Nincs, nevet is csak a legelső kapott, a grimaszos Zsuzsi. Mintha megéreztem volna, hogy ennyi nevet képtelenség lesz megjegyezni. Mindet szeretem! A csúnyákat, az elesetteket még inkább. Hiszen kidobták őket mezítlábasan! Tíz éve itt az otthonuk, a kiállításokkal bejárták már az országot. Ha utaznak, mindig szorongok. Bedobozolni, kidobozolni, gyűrődik a ruhájuk, egy moncsicsipárt Szegeden el is loptak. Mert némelyik állítólag értékes, egyikért, akinek embléma van a hátán, egy japán férfi megadott volna 100 ezer forintot! De a „gyerekemet” eladni? Nincs az a pénz! Akár szemétből kotorták, akár ajándékba kaptam külföldről a vejemtől vagy a fiamtól. Józsitól, szegény uramtól, aki bányász volt, viccből egy boszorkány babát kaptam. Mert szerelmi házasság volt a miénk, amiből szép gyerekek, szép unokák születtek. Ildikó lányom – neki is sokat varrtam, megelőzve a divatot – gyermekszépségversenyt nyert. Az apja azt mondta neki: „Szép vagy, de láttad volna 20 évesen az anyádat, amikor elvettem!” Szöszi kisfiam is úgy nézett ki, mint egy angyal. A két gyermekünktől három stramm fiúunokánk született, Miskolcon laknak. Az egyiknek, mert Liverpool-drukker, varrtam mezbe öltözetett focista babát. A kisebbiknek pedig, aki néptáncos – most éppen Izraelben turnézik a csoportjával – táncosat. Ruhaanyagot különben a turkálókban szoktam venni – meséli halkan, akadozva Piroska néni. Rendetlenkedik a „ketyegője”, nemrég engedték ki a kórházból. A babakiállítások bevételeit mindig a miskolci gyermek-egészségügyi központnak vagy a bohócdoktoroknak postázza el.