Loire völgye magyar módra

Benke Béla vállán egyensúlyozok, közben igyekszem fogást találni az épület felső peremén. Sikerül felkapaszkodnom a rácsos, csúcsíves nyílásig. Bekukkantok és megborzongok: a gróf tényleg odabent van! Száz éve aszalódik teste a kiborított koporsó mellett… Töppedt és fekete. Lemászok, és csak nézem a táblát a falon, rajta alig olvasható felirat: „Ezen kápolna jó karbantartására, valamint ifj. gróf Benyovszky Emánuel és atyja, gróf Benyovszky Rezső lelki üdvéért évenként mondandó csendes gyászmisére alapítvány tétetett.” Vajon mit érezne az alapítványtevő, ha látná mindezt? Hogy imára legfeljebb az ősfák ágai fonódnak csendesen, és karbantartás nincs? Van viszont hatalmas fagyöngy – ékköves koronaként próbálja elfedni a kripta rozzant tetőszerkezetét, az élősködés gyilkos-gyönyörű iskolapéldájaként.

Szimbólumként áll mindez itt, a felsőtengelici Gindly-Benyovszky-kastély melletti arborétum közepén, mintha azt kiáltaná: így becsüli az utókor az ősöket – sírjukat, földi maradványaikat –, és hasonlóképpen tesz a múltból itt maradt építészeti remekeikkel. De ne legyünk igazságtalanok: akad kivétel, a nap folyamán találkozunk többükkel. Benke Béla az egyikük, a térséghez kötődő fiatalok baráti társaságából alakult Szedres Sziget Egyesület elnöke. Aki elhatározta, hogy ha helyreállítani nem is tudják a kastélyok régi rangját, de legalább megmutatják, hogy léteznek – mert a bozóttal benőtt erdők mélyén, hepehupás bekötőutak végén túl talán észre sem vennénk többségüket.

„Borok – vizek – kúriák zöldút” – ez lesz a neve a túraútvonalnak, amely gyöngysorként fűzi fel a tengelic-völgyi kastélyokat – írhatnám, ám pontosabb lenne, ha rozzant nyakékhez hasonlítanám őket. De menjünk sorban, hiszen még itt vagyunk, az első állomásnál! Az információs tábláknak egyelőre csak a keretük áll, így információt más módon szerzek: becsengetek. Érdekel, mit őrizhetnek a magas kerítéssel körbevett, klasszicista műemlék kastély udvaráról ugató hatalmas ebek.
Kiss Judit közeledik a kapu felé és invitál befelé. Bátyjával birtokolják a kastélyt, ahogy mondja: éhező szobrász-restaurátorokként. Pedig szoborból akad itt nem is kevés – édesapjuk, Kiss István szobrászművész alkotásait láthatjuk mindenütt: itt az adyligeti Ady-bronzszobor eredetije, amott óriási szitakötők, mellettük pitypangok üveg-krómacélból. A bejárat mellett három, kőbe vésett fiatal – mozgalmi emlékmű, a címe: Fényes szelek.

Csakhogy a szelek mostanában nem annyira fényesek, legalábbis a szobrász-restaurátoroknak nem kedveznek. Így a restaurálást csak saját kastélyukon gyakorolhatják – s teszik is: a korinthoszi oszlopok felállványozva, az oszlopfők egy része már eredeti pompájában díszeleg. Rég lehetett ilyen jó karban ez az 1700-as évekbeli épület, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt még savanyítóüzemként működött.

De hatszáz négyzetméter három lakónak – Juditnak, belovagló párjának és bátyjának – sok, így a kastély most eladó. Biztos megvenném, ha lenne rá száznegyvenmillió forintom.

Vagy inkább ezt, ami felé most közeledünk, Középtengelicen! Pollack Mihály tervezte, gyönyörű, klasszicista épület, előtte tökélyre alakított angolpark – a formába kényszerített természet és a játékosság izgalmas keveréke. A sövénylabirintus visszarepít az időben: szinte hallom a lódobogást, amint az egykori kastélybirtokos Csapó család legértékesebb tenyészállatait futtatja a kastély előtt elterülő rétségen. A környezet is megkapó: százéves famatuzsálemek és az Éri-patak felduzzasztásával kialakított, apró szigetecskékkel tarkított tóláncolat. Furcsa kettősség: gondozott környezet és elhagyatottan álló kastélyépület. Megszállottan járom körbe: nem igaz, hogy sehol senki, aki beengedne! Egy tulajdonos, egy helytartó, egy marcona őrző-védő – vagy legalább egy picike rés egy ablakon…

Megyünk hát tovább a hatalmas birtokon, előbb-utóbb csak találkozunk valakivel, hiszen ki volt írva: Gartner-Agrár Kft., idegeneknek belépni tilos. Régi, sárgára festett gazdasági épületek mellett haladunk, a homlokzaton dátum: 1893. Géphang hallatszik, Borza László gépkezelő nyújt kezet, s információt arról, hogy a birtok osztrák magánkézben van, a tulajdonos lótenyésztéssel és mezőgazdasággal foglalkozik. A kastély szállodai hasznosítására készültek ugyan tervek, de a felújítás túl sokba kerülne. Pár éve kosztümös magyar filmet forgattak benne, Köd volt a címe. Próbálom keresni a neten, de csak egy amerikai horrorfilmet találok ezzel a névvel.

Horror az is, ami ezzel az épülettel történik – állapíthatjuk meg immár Tengelic Alsóhídvégen, a Jeszenszky-kastély épületében. Ahol valószínűleg nem is lehetnénk, de mentségünkre szolgáljon, hogy kiírva nem tiltja semmi. Így hát engedünk a kísértésnek: bepréseljük magunkat egy szilánkosra tört ablakon. Elemlámpára csak addig van szükség, míg a szalonig nem jutunk – itt ömlik befelé a fény, nem állja útját odafentről a mennyezet… A padlástéglák, amiknek a fejünk felett kellene lenniük, a lábaink előtt hevernek. Így tett vélhetően egykor a környék is a lakók előtt, mivel hétszáz négyzetméteres alapterülettel a térség legnagyobb kastélyát építtették fel. S hogy napjainkban ki e XIX. századi, elhagyatott klasszicista műemlék tulajdonosa? Egy mezőgazdasági cég, a Dalmand Zrt.

Csakúgy, mint kissé arrébb, Tengelic Középhídvégen, a Bernrieder-kastélyé. Máris megérkezünk: eklektikus műemlék, mit mondjak? Nem igazán tetszik. Kárpótlásul viszont van benne némi élet: irodák működnek a felszabdalt belső terekben. Sok itt a kastély – már sorolják is őket. Egy dolgot viszont a lelkünkre kötnek: a felsőhídvégihez nehogy odamerészkedjenek!
Odamerészkedünk. A tanácson azonban nem csodálkozunk. Útközben megtudom, hogyan lett Tengelic térségéből kastélybirodalom. A területet a Gindly testvérek kapták ajándékba Lipót császártól, s építették fel azt a kastélyt, ami felé tartunk. A családot sok lánygyermekkel ajándékozta meg a sors, a férjhez menő lányokat meg a szüleik, egy-egy területtel. Oda aztán az újdonsült családok újabb kastélyokat emeltek. Így darabolódott fel néhány generáció alatt a birtok és lett egy kupacon ennyi műemlék épület.

S már nézzük is közülük azt, amelyiktől óva intettek: életveszélyes állapotban omladozik. A teteje jórészt hiányzik, pusztuló támfalak merednek az ég felé – mintha onnan várnának biztatást vagy egy végső döfést… Menjünk? Vagy mégse? A józan észnél a kíváncsiságunk erősebbnek bizonyul.

Nem csalódunk. Földre zuhant vörösfenyő gerendák alatt átbújva, szilánkosra zúzódott járólapokon keresztül a múlt fájdalmasan szép foszlányaival találkozunk. Valaha falképek díszítették a szobák hosszú sorát és a külső homlokzatot, mára a behulló csapadék szinte mindent elmosott. Csak a díszterem falán látszik még néhány halovány nyomban a művészi ikonográfiai különlegesség, ami képekben mesélte el II. József vadászbalesetének és gyógyulásának történetét. Ritkán érezni át ennyire a múlandóságot. Tovább botorkálunk. A szalonból délre nyíló szobában mintha szellemek járnának: a falak tetejéről felsejlik néhány arckép. Nézzük alaposan: egykori nádorok freskótöredékeit látjuk, amint meg-megvillan rajtuk a beszakadt mennyezeten átszűrődő napfény. Kilépünk a teraszra – pontosabban az annak csúfolt földkupacra. Amit néhány éve még százévesnél öregebb fakülönlegességek árnyékoltak, onnan most siralmas csonkok látszanak – a tulajdonos tarvágást végeztetett az arborétumban…

Az ember elképedve kérdi: Hol vagy, műemlékvédelem? Természetvédelem? Vidékfejlesztési politika? Miért nem tér észhez a vagyonát ízléstelen palotákra fecsérlő újgazdag réteg? Lesz-e, s mit tehetne egy másként gondolkodó „új magyar arisztokrácia”?

Ezt – felelhetné dr. Halász Zsolt, a medinai Apponyi-kastély tulajdonosa, akivel csak azért nem találkozunk, mert épp a tengerentúlra repült. A birtokát azonban bejárhatjuk, az 1840 körül épült kiskastélyt ugyanis nemcsak otthonként használja párjával, hanem négycsillagos kastélyszállóként üzemeltetik. „Mi nem a legfelső arisztokrácia pazar életét mímeljük, hanem a grófi lét falusiasan bájos, autentikusan feltámasztott, békebeli miliőjét nyújtjuk” – olvashatjuk soraikat. S láthatjuk mindezt élőben, sétálgatva az antik bútorok közt és a kézi csomózású perzsaszőnyegeken.

Körbejárjuk a kastélyhoz méltó kertet, itt-ott levendulaillat csap meg. Arrébb úszó- és masszázsmedencék, kültéri szaunaház, szállóvendégek pihennek mellette. Nem zavarjuk őket, inkább megnézzük a dombtetőn álló, felújított kápolnát és beülünk a vadászlakból alakított étterembe. Vagy luxusgarázsban lennénk? Hiszen mellettünk fényesre glancolt oldtimerek: itt egy Jaguar E-type S1 1963-ból, amott egy Bentley S2. Működőképesek? – kérdem, mire kísérőm elmondja, hogy Halász doktor nemegyszer ezekkel jár Szekszárdon működő fogászati magánklinikájára. Megérkezik a friss eperszörp, mellé albumot is kapunk: a kastély felújítás előtt alig volt jobb állapotban, mint amelyikből idejöttünk. Reményteljes szívvel indulok tovább: lám, vannak még csodák.

Ez történik minden tizedik lakóval, aki a gyógyulás vágyával érkezik a szociális otthonként működő alsótengelici Gindly-Benyovszky-kúriába. Bán Edit otthonvezető mutatja be az eredményeiket és az épületet, én pedig örömmel nyugtázom, hogy a kúria őrzi az eredeti tereket. Benyitok egy titkos ajtón, feltárul előttem a szűk lopakodó folyosó. A fantáziám egyből meglódul: itt surrantak egykor a cselédek és a szeretők hangtalanul. Most viszont se cseléd, se szerető, csupán a sarokban egy porszívó. Az ajtók viszont a régiek, s ha kicsit korábban lépjük át a küszöbüket, láthatjuk, amint az impozáns szalonban countryt táncolnak a gyógyulni vágyó alkoholbetegek.

Táncolni hamarosan itt is fognak – nyugtázom, amint meglátom a szekszárdi Bartina zenekar tagjait, akik egy céges rendezvényre érkeztek a szedres apáti-pusztai Fiath-kastélyba, utolsó állomásunkra. Mehetnénk tovább, a kastélyok számán nem múlna, de több program nem fér se a riportba, se a napunkba. Itt viszont még kezet rázok Sebestyén Gyula bátaszéki vállalkozóval bemutatkozás címén, de akár gratulálhatnék is egyben: mert kastélymentő áll előttem. Tizenkét éve, a villanyfűtés programozása miatt hívták az épületbe – ő idejött és megvette. Lovas panzióként és udvarházként üzemelteti öccsével. A parkjában árkádos műemlék kistemplom hívogat, valaha a kastélyhoz tartozott. Szerette volna felújítani ezt is, elkészíttette a terveket, megszerezte a forrást, de a tulajdonos egyház engedélye nem érkezett meg. Nélküle pedig meg is büntethetnék. Lám, még a kereszt is megdőlt a tetején – bizonyára elképedésében.

Mert odafentről látni mindent: az egész – kastélyokkal és ellentmondásokkal tarkított – területet. A mi Loire-völgyünket.