Áldás rajtunk

Negyedóra még a kezdésig. Ennyivel előbb – ha stresszoldó, relaxáló, energiafeltöltő programra jövünk is – illetlenség megérkezni. A kapuban megállunk. Jó környék ez, elegáns. Végre befut az első „tanfolyamos” is. Negyvenes hölgy, sápadt, törékeny, s mintha csak morzézna, a kaputelefon gombját nyomogatja. Miért nem nyílik? Nem tudják? Miért nem tudják? – kérdi durcásan, bár érezni, várta, hogy ez történik, vele újabban csak a baj van. Semmi különös nincs ebben, ha a metrón körbenézünk, tízből nyolc ember ilyen. Izeg-mozog, majd’ szétveri az ideg. Lehet, mi is ilyenek vagyunk, csak leplezzük.

Nyílik a kapu, a hölgy indul, mi a távolból, hogy zaklatásnak ne vegye, követjük. Mulatságba is csak elsőként érkezni kínos.
Szép arcú, magas, csinos hölgy fogad, nyugalmat árasztó indiai zene vár. Házigazdánk, Prém Zsuzsanna is ilyen. Pedig aki régóta ismeri, tudja, vacak gyerekkora volt. Apja, anyja se dédelgette agyon, szinte menekült otthonról. Ám mindig mellé szegődött a siker: köztársasági ösztöndíjjal közgazdászként végzett, remek rövidtávfutó volt, a fiúk is kerülgették – és mégis. Súlyos önbizalomhiánya okán nem érezte magát jól a bőrében, na! Szorongott, ha emberek közé ment, ha meg kellett szólalnia. „Mankókat” használt: türkiz köveket hordott magával, próbálkozott agykontrollal, önszuggesztióval, jógával, reikivel, kineziológiával, csakratisztítással, buddhizmussal, deekshával. Diksa, ez meg mi? Nos, a deeksha – szanszkrit szó, jelentése: áldás – „eszköz az áldáshoz, amikor megszűnik bennünk az én, amikor már ok nélkül tudunk szeretni, örülni, amikor mindent torzításmentesen látunk, végtelenül békések vagyunk, a megvilágosodás állapota”. Létezik ez? Állítja, hogy igen. Milyen volt az első találkozása vele? Egy hétig 40 fokos láza volt, semmi se csillapította. Kérdezte a tanítóját, mit tegyen. Semmit, ahogy jött, úgy elmúlik, hallotta. Azóta többször járt már Indiában, heteket töltött ott a csend állapotában, kolostorokban meditált. Összesen nyolc évig tanulta. Mindent tudna? Dehogy! Néha elvonul, a Mária-forrástól gallonokban vizet cipel haza: 21 napig nem eszik, csak ezt issza. Mit ér el vele? Többet tud magáról, a világról, mint előtte, jobban elfogadja embertársait és önmagát.

De sok ez egyszerre! A cipőket levesszük, a matracot a padlóra tesszük. „Káderezés” kezdődik. Ki járt már hasonló kurzuson? Hallom, egyikük reikizik, a másik Hellinger-családállító terápián járt. Mindenkinek spirituális előképzettsége van, de sebaj, nem sprint ez, a rossz rajt semmit nem jelent. Olyan egyenes háttal ülünk, amilyen talán nincs is. Zene szól, a laptopról indiai guru – Zsuzsa tolmácsol – diktálja, mi a teendő. A talpunkra koncentrálunk, képzeletben gyökereket növesztünk, le a föld közepéig, s tiszta erőből gyomorra, orron keresztül levegőt szívunk, majd fújunk. Ki, be! Ki, be! Majd bent marad a levegő, már a csípőnkre koncentrálunk. Később a köldökünk fölé. És haladunk végig, mind a hét csakrán, a fejünk búbjáig, s még fölé. Levegő be és levegő ki. Fújunk, zakatolunk. Zsuzsa jár közöttünk, fejünkre teszi a kezét, energiát közvetít. Végre ledőlhetünk. Megnyugszunk, már a szemünket is kinyithatjuk, lassan felülhetünk. Mindenki a tapasztalatairól szól: egyik táncolni látta magát, másik elzsibbadt. Rajtam a sor, lódíthatnék valami érdekeset, de hazudni tilos, s csak azt érzem, két fejem lett, s a külső kisebb, mint a belső. Ezért inkább sóhajtok, a csakratisztító légzés leszívta az energiámat, de már jobb, egészen megnyugodtam. S lám, mosolyogni tudok azon, hogy a busz nem jön. Áldás került rám, lelki béke.

Kicsit aggódom, ez az áldás tartson ki holnap, sőt azon túl is.