Koccintson börtöncivel!

Nyíregyháza, Debrecen, Miskolc piacain négy-ötszáz forint egy kiló körte ára. Szép, de kemény, s íztelen-színtelen, ráadásul ördög tudja, mikor permetezték. Zemplénben, Füzér és Hollóháza táján viszont öntve az országút mindenféle jó körtékkel, és fizetni se kell értük. Nem tudni, ki ültette őket, talán az Úr, mert vadkörtére hajaz mind, de akárki tette, jól tette. A pénztelen vándor is jót lakmározhat a garantáltan biogyümölcsből.

De ha valaki nagyobb, édesebb szemekre vágyik, még jobban jár, ha bent a faluban kereskedik. Illetve, dehogy kell ott kereskedni. Annyi ott a gyümölcs, hogy folyót lehet rekeszteni vele. Mindenfelé utcára, járdára is kihajló, almával, körtével, szilvával megrakott ágak, csak felnyúl az ember, s máris kezdődhet a lakoma. Ha a gazda az udvaron van, illendőségből persze megkérdezhetjük, szedhetünk-e pár szemet, de az se baj, ha nincs sehol. Az égvilágon senki se fog szólni, ha csak úgy magunk bátorságából elkezdünk lakmározni.

Mi is ezt tesszük Füzér egyik kis görbe mellékutcájában. Egy szép, régi ház előtt állunk meg, ahol fiatal fák hajolnak ki az útra, roskadásig tele mind. Besztercei szilvának nézem, de a szemek sokkal nagyobbak a megszokottnál. Jólesik az édes-savanykás íz, de kijön a házból a középkorú gazda, Kálnási Béla, és csóválja a fejét: rossz fát választottunk. Van neki annál ízesebb, érettebb is, és fel is mutat egy derék, jó ötvenéves fára. Rogyásig megpakolva az is. És azok az ízek!

– Börtönci – szakít le ő is egy szemet –, börtönci szilva. Van, aki azt mondja, hogy közönséges besztercei ez is, de maguk is láthatják, ez már beért, és a húsa is levesebb. A pálinkája is jobb a beszterceinél. Az is jó, pláne, ha sok van belőle, de a börtöncinek nincsen párja.

– Hol főzetik?
– Sajnos Füzéren nincsen főzde, de a környéken van négy is. Egyik jobb, mint a másik. Mi Bózsvára vagy Pálházára visszük általában a cefrét, a többiből meg lekvárt főzünk.

– Gondolom, eladásra is – nézek be a szilvafaligetbe, de erre ő csak nevetve legyint.
– Nem adunk mi el egy cseppet se! Nagy a család, megiszunk, megeszünk magunk mindent.

Alaposabban körülnézve szakembernek se kell lenni ahhoz, hogy lássuk, a füzéri meg a környező falvak, Hollóháza, Filkeháza, Füzérkomlós, Füzérkajata, Pusztafalu határa enyhén szólva nem igazán búzatermő táj. Viszont erdőnek, legelőnek és gyümölcsnek, almának, körtének, diónak, főként pedig szilvának egészen kiváló. A várnak vezető út környéke is tele mindenféle gyümölcsfával, még az erdőkben is vígan csemegézhetne az ember. A bükkök és gyertyánok között hatalmas vadcseresznyék feketéllnek, isteni csoda, hogy itt még állnak. Kiváló bútorfa ugyanis, a déli országrészben ki is vágták szinte az utolsó szálig mindet. Illegálisan, vitték Olasz- meg Németországba.

– Innen nem vitték, s nem is viszik – jegyzi meg erre a falu polgármestere, Horváth Jenő, aki két budapesti banki ellenőrrel kapaszkodik felfele a várba, ahol nagy építkezésekbe kezdtek nemrég. Útközben lehet gyönyörködni, ráadásul miután Horváth Jenő erdész, rengeteg mindent tud az erdőről. Meg a várról.

Az út meredek, meg a mesélnivaló is sok, megállunk hát gyakran. Például a vár alatti udvarháznál. Abból ugyan ma már nem sokat látni, talán majd a feltárások után, de a hegy gyomrába bevájt pincéket a laikus is észreveheti. A helyiek szerint alagút volt az, de a régészek csak pincét találtak. Igaz, derék pincéket, tizenöt-tizennyolc méter hosszúságúakat, abban már igazán elfért az udvarház népének itókája. Méghozzá milyen itókájuk! A régi iratok szerint a vár egykori urai, a Nádasdiak a bort már le is párolták, így az is lehet, hogy a konyakot nem is a franciák, hanem a magyarok itták először.
Nem a pórnép természetesen. És még a közvitézek se, azoknak bor jutott, ha jutott.

– Kezembe akadt a múltkor egy régi irat, amiben a vár kapitánya arról értesíti a szepesi kamara kassai megbízottját, hogy elfogyott a bor, akadozik a védők javadalmazása. Meg is jött hamarosan a válasz, hogy lesz bor, de a közvitézeknek csak az alantasából. A tiszteket illette a java bor, ami egyébként akkor az újbor volt.
– És mit ittak az antialkoholisták?
– Nem tudom, akkor ismerték-e ezt a fogalmat, aligha. De aki nem szerette az alkoholos italt, almás bort ivott. A mai limonádé ősét. Almaszeleteket vízben áztattak, a savanykás lé kiválóan oltotta a szomjat.

Most is elférne egy kancsóval, mert mire felérünk a várba, igencsak lóg mindannyiunk nyelve. A meredek sziklafal megmászása a legedzettebb turista számára is kemény próba, de megéri a fáradozás, mert káprázatos látvány tárul a szeme elé. A nagy aszály itt is megtette a hatását, sok helyen sárga már a fű, de a falu déli oldalán hatalmas sötétzöld tömb, s oldalait mintha késsel metszették volna. A falu szilvása, még a téesz idején telepítették. Az itt is felbomlott, de a szilvás megmaradt, ma hetven tulajdonosa van. A kertet az agrár-környezetgazdálkodási rendszerben az önkormányzat műveli, és a pályázati támogatásokat is ott intézik. Követendő példa, de még inkább a tervük.

– A füzéri kertek többsége hatalmas, tele régibbnél régibb gyümölcsfajtákkal – mondja a polgármester, aki sok egyéb mellett arról is nevezetes, hogy tulajdonképpen az ő inspirációjára született meg a házi pálinkafőzés engedélyezése Magyarországon. – Félő azonban, hogy az intenzívebben termő, „modernnek” mondott fajták a mi ősi fáinkat is ki fogják szorítani. Hogy ne így legyen, egy génmegőrző program beindításában gondolkodunk. Ki fogunk jelölni egy területet, ahol összegyűjtjük az ősi fajtákat, de a gazdákat is arra ösztönözzük majd, hogy ők maguk is őrizzék meg a kertekben a sok száz éves fajtákat.

Remélhetőleg a hivatásos környezetvédők jóindulatát is sikerül megnyerniük a tervhez, mert azok jóváhagyása nélkül nehezen kivitelezhető volna a terv. Horváth Jenő azt tapasztalta eddig, hogy a környezetvédők sokszor úgy viselkednek, mint akik nem e földön élnek. Ha csupán erőfitogtatás a céljuk, az nem viszi előbbre az itt élő emberek ügyeit.

Kristóf András kertjével aligha volna baja bárkinek! A helyi halottasház gondnoka, a hollóházi porcelángyár egykori munkása portáján a sokat látott génmegőrzők is szájtátva bámulnának. Először is a méretén. Ez a kert legalább fél kilométer hosszú, nem is látni a végét. Másodszor pedig a fajtagazdagságon. Van olyan fa, amelyiken négy-öt féle szilva, körte, alma terem, de van olyan szilvafa is, amelyiken hat barackfajta nő. A barack persze már letermett itt is rég, a többinek viszont épp most leggazdagabb a kínálata. Félóráig nem is teszünk mást, csak kóstolgatjuk az édesebbnél édesebb gyümölcsöket.

Nem iskolákban, hanem a régi füzéri gazdáktól tanulta ki a szakmát, jó ideje már ő a környék egyik leghíresebb oltó-szemző embere. És mint errefele szinte mindenki, biogazdálkodást folytat. Évente csupán egyszer permetez, a tavaszi lemosó permetezéskor, a többit rábízza a természetre.

– Ezek a régi fajták nem olyan kényesek, mint az újak, fittyet hánynak a betegségekre – mondja, s újabbnál újabb fákat mutat be a vendégeinek. – De a szarvassal meg a vaddisznóval azok se bírnak. Feljárnak egészen az ólakig. A disznóval nincs különösebb gond, azok csak túrnak, mint ott, ni – mutat az egyik almafa alatti gödröcskékre –, a szarvas viszont lerágja a friss hajtásokat. Nézzék meg, mintha valaki leberetválta volna őket – markol át egy csomó barackfahajtást. – És hiába zavargatjuk őket. Mindig visszajönnek.

– Nem lehet kitalálni ellenük valamit?
– Mit?! A kerítést könnyen kibontják, tőlünk meg már nem is félnek. Igaz, nem is nagyon zavargatjuk őket. Az övék is ez a föld, elférünk rajta.

A biogazdálkodásnak azonban megvannak azért a maga veszélyei: az idén például a besztercei szilvát megtámadta valami vírus, nem olyan szépek, mint máskor. Mi ugyan nem látunk rajtuk semmit, de Kristóf András állítja, pálinkába való mind. Lesz neki bőven. Ha a télen erre járunk, mi is kapunk majd egy butykossal.

Azokat a butykosokat a régi munkahelyén, Hollóházán gyártják.
– Sose gondoltam, hogy egyszer a pálinka lesz az egyik legnagyobb támaszunk – fogad bennünket Pálfy József igazgató, aki egyszer rendbe tette már a csőd szélén tántorgó üzemet, de aztán valószínűleg politikai sugallatra eltávolították onnan. Most két éve viszont, amikor megalakult a gyár romjain a Hungarikum Nonpropfit Kft., visszahívták az irányítói székbe. És Hollóháza azóta megint termel. Igaz, ma a valamikori ezerkétszáz főnek csupán a töredéke, mintegy száz ember talál itt munkát, de annyi viszontagságos év után ez is egy kisebbfajta csoda.

Az itt készített porcelánok is megérdemlik a csodás jelzőt. Tányérok, csészék, tálak, tálcák – le a kalappal mindegyik előtt, de férfiszemmel azért mégiscsak a butykosok az igaziak. Más is így lehet ezzel, mert csak tavaly több mint tizenötezer darabot formáztak és adtak el belőlük. Pedig nem olcsók, a nagyobbakért huszonöt-harmincezer forintot is elkérnek.
– De nézzék meg, mennyi munka van ezen! – vesz kézbe egy hatalmas, tán öt liternél is több pálinkát befogadó butykost az igazgató. – És lehet, hogy elfogult vagyok, de higgyék el, valóságos remekművek. És bizton állíthatom, ezek száz év múlva is a családi otthonok féltett kincsei lesznek.

– Jó-jó, de ki ad értük húsz-harmincezer forintot? – akadékoskodunk.
– A legtöbbje ennél sokkal olcsóbb. És viszik is, még Szlovákiába is szívesen. Igaz, köztük van olyan vevő is, aki a magyar címer nélkülieket keresi. Tiszteletben tartjuk a kívánságukat, pedig a szakértők egyöntetűen állítják, a címeres pálinka az igazi.

Konszolidált körülmények között valószínűleg a falu alatti nagyszilvásból kerti traktorjával kikanyarodó Timkó István is hasonlóképpen vélekedhet, de most azt mondja mérgesen: „Mindegy az, csak legyen!” Délután hat óra van már, üres a kert, az országút, az ő traktorja meg lefullad, ha csak egy pillanatra is megáll. S akkor tolhatjuk…

– Nem kell senkinek a szilva – dohog már otthon, az udvarán, miután leállította a traktort. – Most adtam el nagy nehezen kilónként ötvenöt forintért Hajdúböszörménybe vagy tíz mázsát, de ennél sokkal több lesz. Pálinka meg már annyi van a faluban, hogy maguk is megfürödhetnének benne. Nincs annyi butykos, amibe beleférnének. Nem is értem, miért nem hordókat csinálnak a hollóháziak. No, talán majd jövőre! Még én is rendelnék egyet.