Szabad lesz fényképezni?

Az 1970-es évek közepén elhatároztam, hogy magyar művészekről készítek portrékat. A legidősebbekkel kezdtem, nehogy kifussak az időből. Budapesti lakásán kerestem fel a festő Czóbel Bélát. A házvezetőnője nyitott ajtót, s közölte, hogy a mester kórházban fekszik. Na, ez nem sikerült, de majd csak találok helyette valaki mást a fővárosban – gondoltam.

Bekopogtattam Barcsay Jenőhöz, akiről tudtam, hogy a Képzőművészeti Főiskola rektora és a Művészeti anatómia kötet alkotója. Elmondtam neki, hogy szeretném lefényképezni, s mindjárt bele is egyezett. Miután mesternek szólítottam, tisztázta velem, hogy mester nem hívja ugyanígy a másikat, egyenrangú partnernek tekintett tehát. Egyre oldottabban beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, mit szokott este csinálni. Leül a falépcső alatti priccsre és olvasgat, válaszolta. Kértem, adjon nekem valaki egy pohár vizet, aztán feltettem a lépcsőre. Megvilágítottam és lefotografáltam.

A Kossuth-díjas Déry Tibort harmadszori nekifutásra sikerült lefényképeznem. A házvezetőnő először csak kiszólt a kapun, hogy a mester nem ér rá, keressem fel másnap a reggeli után. Mentem is tíz órára, de hiába, mert az író egy órakor szokott reggelizni. Legközelebb a felesége nyitott ajtót, ő készségesebbnek bizonyult: „Jaj, le akarja fényképezni a drágámat?” – invitált kedélyesen. Amikor kiderült, hogy már harmadszor vagyok ott, sikerült megpuhítania a mogorva férjét. Csakhogy Déry nem adta meg könnyen magát, megkérdezte: „Van magának becsületszava?” Már hogyne volna! Meg kellett ígérnem, hogy fél óra alatt végzek. Készült egy portré premier planban, egy a dolgozószobában, s a lakásban is fotózhattam. Már csak ez utóbbi volt hátra, amikor beszaladt hozzánk egy kis puli. Az író megkért, örökítsem meg a kedvencével is, mert róla még egy képe sincsen, nem úgy a nemrég elpusztult előzőről. Egyszer csak Déry megszólalt: „Letelt a fél óra!” Mire én felemeltem a szavam: „Mester! A kutya nem volt benne az alkuban! Így van még tíz percünk.”

Czóbel Bélát végül szentendrei műtermében kaptam lencsevégre. „Lefényképezte Barcsayt?” – kérdezte féltékenyen. Elmondtam, hogy először őt kerestem, de kórházban volt. Az öreg művészt rongyos farmerban, atlétatrikóban örökítettem meg a festőállványa előtt, egy rozoga széken ülve. Czóbel szerette volna látni a Barcsay-fotóimat, de ezt az óhaját nem teljesíthettem, mert nem hordtam magammal a felvételeimet, különben sem szokásom egyik modellem képét a másiknak mutogatni. De annyira kitartóan követelte, hogy később elvittem hozzá. „Ez igen! A Barcsay úr!” – jegyezte meg felháborodva.
Sértette a hiúságát, hogy míg őt kopottasan ábrázoltam, addig a kortársa elegáns öltözékben látható a képen. Neki is kellett egy ilyen sorozat, el is készítettem róla Pesten. Mesélt Picassóval való barátságáról, szerette utánozni, sőt felülmúlni. Megkért, hogy legközelebb fürdőkádban ülve fotózzam le, nehogy már csak Picassónak legyenek extravagáns portréi. Sajnos ez az alkotás már nem jöhetett létre, mert Béla bácsi meghalt.

Illyés Gyulához szakadó esőben toppantam be. Sokáig nyomtam a kapucsengőt, mire kijött a házvezetőnő. Hívatlan vendég lévén beküldtem vele a névjegykártyámat. Újabb negyedórányi várakozás után Illyés felesége nyitott ajtót, megint elő kellett adnom, mi járatban vagyok. Nagy nehezen hozzáláthattam a munkához. Nem győztem csodálkozni, hogy ez a nagy művész milyen görcsösen viselkedik, bármire kértem, semmit nem volt hajlandó megtenni. „Ugyan, kérem, csinálja már!” – csattant fel többször is ingerülten. Egy idő után kezdett elfogyni a türelmem. Még az is megfordult a fejemben, hogy összecsomagolok és távozom. Amíg dolgoztam, tekintete az íróasztalán heverő névjegykártyámra tévedt. Láthatta, hogy fotóművész vagyok, illetve a felsorolást a nemzetközi szövetségek tiszteletbeli tagságáról. „És maga Cegléden lakik?” – csodálkozott el. Azt válaszoltam neki, hogy ennek soha semmiféle hátrányát nem éreztem, még akkor sem, amikor a London Szalon nagydíját elnyertem. Ettől kezdve megváltozott, itallal is kínált, meghívott a tihanyi nyaralójába. Végül kikísért a zuhogó esőben – s bőrig ázott.