Esendők vagyunk, félünk a haláltól

Csak azt jelenthette volna, hogy az Országgyűlés napirendjére tűzi az eutanázia kérdését. Vajon nálunk miért tabu az elmúlás? Hogyan kíséri el a haldoklókat a hospice, és ez szükségtelenné teheti-e az eutanáziát? Mindezt kutattuk.

– Nagyon beteg lettem, mielőtt átjöttem erre az osztályra. Mélyaltatásban tartottak, kicsi hiányzott, hogy meghaljak. Ha 10 centire volt tőlem egy pohár víz, akkor se értem el, pedig szomjaztam. Megtudtam, milyen érzés a katéter és a pelenka, s mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Azóta szívvel csinálom ezt a munkát – meséli a bolíviai születésű Conrado Moscoso nyugdíjas sebész. Ő vezeti az egri Markhot Ferenc Kórház 25 ágyas hospice osztályát.

– Eutanázia? Nem kell, fölösleges. Majd a Jóisten eldönti, kinek meddig tart az élet – summázza a főorvos. Az itt fekvők ösztönösen tudják, hogy halálos betegek, de megfelelő törődéssel, kommunikációval, gondoskodással, a szenvedést csillapító gyógyszerekkel az utolsó pillanatig javítható az életminőségük.

Conrado Moscoso végigvezet a folyosón. A fertőtlenítőszer szaga az orromba szúr, de egyébként nyugalmas kép fogad. Az egyik szobában két idős asszony fekszik mozdulatlanul, csukott szemmel. Az egyiküknél az imént járt látogatóban a fia, a menye és a két kisunoka, tolókocsin kitolták őt a folyosóra. A másik váratlanul felül, vizet kér. Elkapom a riadt pillantását, de néhány korty után visszahanyatlik a párnára. Fel sem fogható, hogy ők ketten néhány nap múlva talán már itt sem lesznek…

– A halál lehet lágy vagy szenvedéssel teli. Akkor kell felajánlani a hospice ellátást, amikor még segíteni tudunk. A család, a döntőképességét megőrző beteg, illetve a kezelőorvos rendelkezhet arról, ki hogyan jusson át a túlsó partra – mondja Lubai Sándorné, aki 2004-ben létrejött egri hospice osztály alapítói közt volt mint főnővér.

Ma nyugdíjas, de visszajár a betegek közé. Transzplantáltként maga is megtapasztalta, milyen törékeny az élet.
– Nem támogatom az eutanáziát, a lelkiismeretem nem engedné, hogy részt vállaljak benne, ha a törvény erre módot is adna. Nem is kérnék ilyet, bár mindnyájan esendő emberek vagyunk, és félünk a haláltól. Egy ismerősöm felesége nagyon fiatalon hunyt el, három gyereket hagyva maga után. Az asszonyt végigkísértem az útján. A férje aztán megkérdezte tőlem, ha ő is hasonló helyzetbe kerülne, vállalnám-e, hogy beadok neki egy injekciót, megrövidítve a szenvedését. A kérdés elméleti, de a válaszom azt volt, hogy nem – szögezi le.

Az egri osztályon két olyan esetre emlékeznek, amikor a páciens – az egyikük egy orvos, a másik egy tanárnő volt – írásban, illetve szóban előre rendelkezett arról, hogy visszautasítja a kezelést, ha visszafordíthatatlanná válik az állapota. Végül egyiküknél sem kellett alkalmazni a passzív eutanáziának nevezett mó¬dot. Maguk az egészségügyi dolgozók is elgondolkodnak rajta, mivel jár az, ha hosszasan lélegeztetőgépen van az ember, csövek sokasága lóg belőle, és remény sincs rá, hogy ez megváltozzon. Ráadásul a keserves vegetálást végig kell nézniük, mondjuk, a gyerekeinek…

A vigasz néha négy lábon érkezik: az osztályon fekvőket terápiás kutyák is látogatják. A Fanni nevű eb hűséges tekintete és a simogatás felérhet a pirulákkal. A fehér köpenyesek a gyógyszert adják, az életben tartó szeretetet viszont a család. Ezért azok, akik ezt vállalják és megtehetik, hazavihetik hétvégére a hozzátartozójukat.

– Három éve a húgomat vesztettem el, egy éve a bátyámat. Most a férjem betegségével kell megküzdenünk. Akad olyan pillanat, amikor legyengülve azt mondja, ez már nem élet. Olyankor azzal nyugtatom, hogy ott vannak az unokái – meséli az egri Barkóczi Andrásné, miközben csomagolja a férje holmiját, aki néhány napot otthon tölthet.

A családi kötelék néha olyan erős, hogy visszatartja a távozót. Akadt, aki addig nem tudott meghalni, amíg az Amerikában élő fia haza nem tért elbúcsúzni. Egy másik néni csak akkor talált megnyugvást, amikor Conrado Moscoso kocsiba ültette és kivitte a temetőbe. A néni sírdogált kicsit a fia sírjánál, gyújtott egy gyertyát, aztán visszatértek a kórházba. Az asszony másnap békésen elköszönt ettől a világtól.

– Nem népi kezdeményezésre volna szükség, hanem nyílt társadalmi vitára, s arra, hogy túllépjünk a szenzációhajhász közelítésen. Ne csak akkor kerüljön szóba az eutanázia, ha a Fekete Angyalról vagy az Uzsoki utcai kórházban történt állítólagos morfintúladagolásos esetekről szólnak a híradások. S ne csupán éjjel egykor vetítsenek olyan filmeket, melyek a halál komoly kérdéseit feszegetik. A Belső tenger című spanyol film például arról szól, véget vethet-e az életének egy fiatalember, akinek mind a négy végtagja lebénult. Eutanáziáról akkor beszélünk, ha az a beteg kérésére történik, egyébként gyilkosságról van szó – mondja dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem docense, társadalomkutató, mentálhigiénés szakember, hospice tanácsadó.

Úgy véli: bár 1998 óta joga van a betegnek visszautasítani az életmentő vagy életfenntartó kezelést, egy ombudsmani jelentésből is kiderül, hogy a lakosság nincs tisztában e lehetőséggel. Holott nem az orvos felelőssége volna eldönteni, hogy például lekapcsolják-e a gépeket, abbahagyják-e a vesedialízist vagy a fontos vérkészítmény adását. Túl szigorúak és bonyolultak a kezelés visszautasításának feltételei, így közjegyző előtt tett írásos nyilatkozat, három nap gondolkodási idő, sőt több tízezer forintba kerülő pszichiát¬riai szakvélemény a feltétel.

A kutatások szerint a daganatos kórban szenvedők fájdalmai 90-95 százalékban csillapíthatók, de előfordul, hogy nem enyhíthető a kín. Ilyenkor elaltatják a beteget – ez a pallatív szedálás –, és napok, hetek után belealszik a halálba. Hollandiában például az utóbbi években nem az eutanázia aránya nőtt – ez maradt 1-2 százalék –, hanem ezt a fajta nyugtatást, altatást választják gyakrabban. Ennek lehetőségét akkor kell felajánlani a betegnek, amikor még öntudatánál van, hogy maga dönthessen – tudjuk meg dr. Hegedűs Katalintól. A hospice elkötelezett híveként ezen osztályok fejlesztését szorgalmazza leginkább.

Narancssárga falak, virágok, az ablakon friss levegő árad be. Csend van, sóhajt se hallunk. Csak az őszi kert árulkodik az elmúlásról, mely körülöttünk ólálkodik. A Magyar Hospice Alapítvány Kenyeres utcai házában járunk, Budán. Tíz ágyon ápolják a végső stádiumba ért, jobbára daganatos betegeket. Egy-két ágyas szobában búcsúznak az élettől az itt fekvők. A folyosó végén kegyeleti szoba, oda azok kerülnek, akiknek már csak a teste maradt itt. Benézek az egyik kórterembe: a sápadt, idős férfi békésen alszik, de egyszerre megemelkedik a két sovány karja, és kezét az arcára borítja: mozdulatában ott a tragédia, amire nincsenek szavak.

Megőrizheti-e az ember a méltóságát az élet végén? Mivel lehet az elmúlás előtti időszakot elviselhetővé tenni?
– A hospice arról szól, hogy tudjuk, ott az utca végén a halál, de próbáljuk a beteg szenvedéseit a minimumra csökkenteni, s az élete utolsó szakaszát élhetővé tenni. A családtagokat is támogatni kell, ugyanis többnyire kimerültek, és szembe kell nézniük azzal, hogy elvesztik azt, akit szeretnek. Szomorú, fájdalmas időszak ez a beteg és a hozzátartozók számára, de ha segítséget kapnak hozzá, megélhetik a reményt és a szeretet áramlását is – mondja dr. Muszbek Katalin, a Hospice Ház orvos igazgatója.

Idézi a Tárki egyik vizsgálatát, mely szerint leginkább szeretteink elvesztésétől félünk, ezt válaszolta a megkérdezettek 85 százaléka. A második legfélelmetesebb dolog a szenvedés és a fájdalom, ezt az alanyok 65 százaléka jelölte meg.
A betegeket általában akkor rohanják meg az öngyilkos gondolatok, amikor szembesülnek a gyógyíthatatlan kór diagnózisával. Akkor úgy érzik, ők ezt nem fogják tudni végigcsinálni. Később azonban erősödik bennük az élethez való ragaszkodás, és ez akkor is megmarad, miközben a kór visszafordíthatatlanul halad előre, s már nem kapnak gyógyító kezelést. Amikor a hospice ápoltjait arról kérdezték, mi volna, ha választhatnának egy injekciót, amivel befejezhetnék az életet, ők nemet mondtak rá – tudjuk meg a pszichiáter igazgatónőtől.

Az alapítvány Hospice Házában is íródnak lélekemelő történetek. Egy 52 éves nőbetegüknek csak egy-két hetet jósoltak, ám végül három hónap adatott neki. Úgy beszélt erről az időszakról, mint élete legszebb hónapjairól. Kinyíltak az emberi kapcsolatai, kibékült mindenkivel, akivel haragban volt, előkerültek a barátok, hajdani osztálytársak, akik virágokkal és rögtönzött koncerttel lepték meg. Egy 40 év körüli férfi pedig, egy vezető mérnök, akit agresszív kemoterápiával kezeltek, hirtelen átértékelte az életét. Falura költözött, kiült a kertbe, és átadta magát az élménynek, csak nézze, hogyan nő a fű…
Ma sokan a hirtelen, fájdalommentes halálban reménykednek. Ám akadt olyan, mellrákból felgyógyult beteg, aki azt mondta: szeretné átélni, ahogy lassan elfolyik az élet. A szenvedést is vállalná, ha segítséget kap hozzá.

Kérdés, megkapja-e a búcsúzó azt a figyelmet, szeretetet és szakszerű fájdalomcsillapítást, ami a kínjait elviselhetővé teszi.

– Az eutanáziáról azért érdemes vitát nyitni, mert ez segítheti az élet végi ellátás javítását – véli az orvos igazgató. Elismeri, hogy az önrendelkezés emberi jog. Személy szerint azonban nem vállalna részt ilyen beavatkozásban. A hospice elvét vallja, ez pedig az: sem megrövidíteni, sem meghosszabbítani nem kívánják az életet.

– A szokásos egészségügyi rendszerben a betegségre és nem a betegre figyelnek. Ma is akad olyan háziorvos, aki „nem tartja szükségesnek”, hogy hospice ellátást kérjen a páciensének. A kórházak ápolási osztályain, ahol akár negyven krónikus beteg jut egy nővérre, méltatlan körülmények közt halnak meg az idősek. Előfordul, hogy délben leteszik az éjjeli szekrényre az ételt, s délután érintetlenül elviszik, majd este ugyanígy. Mindezt azért, mert nincs, aki megetesse a magatehetetlen embert. Van, hogy a beteg üvölt a fájdalomtól, mivel nem kapott eléggé erős gyógyszert. Az eutanáziavita felveti azt a kérdést is, vajon miért akar hamarabb meghalni valaki. Feltehetően azért, mert nem jut megfelelő ellátáshoz, és mert a támogatás nélkül maradt, végsőkig kifáradt családtagok kivetik maguk közül – magyarázza dr. Muszbek Katalin.
A hospice emberséges megoldást kínál, de egyelőre keveseknek: hazánkban 180 ágyon nyújtják ezt az ellátást. Holott 500-ra volna szükség.