Az olaszok hagyományosan kisautóban és sportkocsiban erősek. A Panda a legkisebb városi alternatíva két főnél népesebb családoknak.
Új a Panda és ez nemcsak amolyan fészlift, teljesen új modell áll előttünk. Bár a tengelytáv nem nőtt, a hossza és a szélessége jelentősen megnőtt. Egy hajszálnyival magasabb is lett, de sokkal feltűnőbb a megemelt, jóval terebélyesebbnek tűnő orr. Az alapfelállás meg változatlan: a Panda a legkisebb ötajtós Fiat, ami rövid és magas, kicsit már terepjárós beütésű miniautó. Pont ami egy rendes itáliai famíliába kellhet.
Az egész autót átlengi a hamisítatlan olaszos szellem és jókedv, ami a Panda esetében egy szimbólum köré épült. Ez pedig a négyzet alakú kör (vagy a gömbölyű négyzet? - jobb meghatározást nem találtam rá). Ilyenek az első lámpák és a váltógomb. A kormány,kormány közepe, a középkonzol gombcsoportjai, a műszerek és a kézifékkar. Az ajtónyitó, a hangszórók de még az ülésállítás karja is. Visszaköszön a kalaptartón és bele van nyomva még a tetőkárpitba(!) is. Örültem, hogy a kerekei nem lettek kicsit négyszögletesítve. A hab a tortán pedig a műanyagborítás, ami egyébként jó kemény és sok van belőle, de a rajta lévő rücsköket közelebbről megnézve a Panda szó betűiből állnak. Ilyen dizájnorgiát rég láttam, ez a németautókon nevelkedett magyar agy számára felfoghatatlan és értelmezhetetlen, mégis nagyon szerethető finomság.
El lehet férni elöl és hátul is, a csomagtartó pedig 225 literes, ami nagyjából az elvárható átlag. Van USB-csatlakozó (nem túl bizalomgerjesztő Windows logóval) és Bluetooth is, ez nem a fapados verzió volt. Az ülés nem kényelmes és az üléspozícióban is csak az a jó, hogy egy hajszállal magasabban ülünk, mint az átlag. Először is rövid az ülőlap, a kormány pedig csak fel-le állítható. Másodszor a középkonzol nyomta a térdemet, pedig nem vagyok egy langaléta alkat. A legrosszabb viszont a történelem legkeményebb fejtámlája, ami tényleg olyan mintha egy Tefal palacsintasütőre hajtaná le az ember a fejét. A váltókar viszont jó magasan van, a kormány fogása egyedi és utánozhatatlan és kilátni is nagyon jól lehet minden irányba. A belső térben sokféle anyag, szín és forma kavarog, de ízléses arányban. Nekem a fényes, fekete műanyaggal volt egyedül problémám, de lehet hogy másnak bejön ez az ujjlenyomat gyűjtő felület.
Az 1,2-es alapmotor nem is rossz. Nem teljesen hangtalan, viszont lelkesen brummog a legkisebb gázfröccsre is, és bár nem megy – 15 másodperc alatt van 100-on, valahogy egész élvezetesen teszi ezt. De hát mit is várunk 69 lóerőtől és az alig 100 Nm-es nyomatéktól? Például alacsony fogyasztást, ami ugye egy relatív dolog egy nem éppen mai motor esetében. Nagyon óvatoskodva 7 liter a városi átlag, de ez simán tud 8 is lenni. Ha meg kijutunk a városból akkor befér 6 alá, döntse el mindenki hogy ez sok-e vagy sem.
A Pandát könnyű vezetni és alapvetően egy pihe-puha autó. A kormány alapból is könnyen jár, de ha még a City gombot is benyomjuk, akkor olyan lesz mint a játéktermi autószimulátor: egyszer megrántom, huszat tekeredik. A felfüggesztés lágyra lett hangolva, gyorsan nem lehet vele kanyarogni. A váltó jó helyen van és olasz autóhoz képest egész rendesen jár, persze pontosságban sehol nincs a németek vagy japánok precizitásától.
A Fiat-nak két ütőkártyáka van: a hangulat és a praktikum, márpedig mindkettőben kivételeset alakít a Panda. Tele van jópofa és használható megoldásokkal, mindig van benne ok mosolyogni. Másfelől meg nekem kényelmetlen volt és hely sincs benne annyi mint egy Sandero-ban vagy Fabia-ban. Alapára 2,7 millió, a dízellel egy millióval több, az extrák viszont egész józanul lettek beárazva. Az 500-as stílusosabb és alig 300 ezerrel drágább, viszont kétajtós és inkább kétszemélyes, mint négy. Szóval van három evőkanál jókedv az egyik oldalon és nagy adag józanság a másikon. Melyiket kérik?