Stohl András: Elszédül, aki folyton hátranéz

– Hogy érzi magát a Vígszínházban?
– Remekül. Csupán annyi a baj, hogy kicsit rekedt vagyok. Javában próbáljuk a Danton halála című darabot, azt a részt vettük, amikor a főhős kiborul a tárgyaláson, és az üvöltözéstől elmegy a hangja. Amint hallja, tökéletesre sikerült. De nem csak én vagyok jó formában, hanem a rendező, Alföldi Róbert is.

– Megint együtt dolgoznak, de már semmi nem ugyanaz…
– Minden ugyanaz, csak a helyszín más. Nem Nemzeti Színház van felírva a kapura, hanem Vígszínház. Szinte szárnyalunk, hiszen Robival régi a barátságunk, félszavakból értjük egymást, ráadásul a darab fenomenális. Dantont húsz évvel ezelőtt már játszottam a Kamrában, Hargitai Iván rendezésében. Annyi a különbség, hogy akkor huszonöt éves voltam, most meg negyvenhat.

– Hogyan fogadták a vígszínházi kollégák?
– A kiszolgálószemélyzeten kívül szinte mindenkit ismertem. Óriási a színház, nem lesz könnyű „belakni”, most még csak az öltözőhöz, a hangtárhoz, a színpadhoz és a büféhez vezető útvonalakat ismerem. Közönség előtt először október 12-én játszom, A zöld kilences című zenés vígjáték egyik szerepébe kell beugranom, Abbasz Hilmi egyiptomi alkirályt játszom, aki a magyar nők szépségének nagy csodálója volt. Aztán október 25-én lesz a Danton halála bemutatója.

– A Vígszínházban is napirenden van az igazgatóváltás. Viccesen azt mondta valaki, ha be akarnak zárni egy teátrumot, szerződtessék Stohl Andrást.
– Ez azért nem vicces. Most elodázták az egészet. Nem időszerű a kérdés, nem is szeretnék róla beszélni.

– Nagy menetelésen van túl. Mephisto, Kőműves Kelemen, István, a király – mindegyikben főszerep és mindegyiket Alföldi rendezte.
– Ez csak ettől lett hírértékű. És egybeesett a Nemzetiből való távozásunkkal. Én korábban is sokat dolgoztam, ha megvolt egy premier, pár napra rá kezdtem a következő darabot próbálni.

– Nemrég a Mephistóért megkapta a színikritikusoktól a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Számított rá?
– Nem feltétlenül azért kaptam, mert hirtelen annyira jó színész lettem, maga a szerep olyan, ha bármelyik kollégám játssza el, akkor is elismerés járt volna érte. Már az is nagy boldogság, ha ott van valaki a három jelölt között, persze mindenki szeretne nyerni.

– A mostani szakmai elismerés azt is igazolja, hogy nem az számít, börtönben ült vagy sem, hanem a színpadi teljesítmény…
– Mindenképpen. Ez nem állami kitüntetés. Nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, arra még várnom kell. Nekem eddig egy Jászai-díjam van, amit 2000-ben kaptam. Tulajdonképpen az Alföldi vezette Nemzeti Színház öt évében csak két művész, Blaskó Péter és Szarvas József munkásságát tartották érdemesnek elismerésre. De hát jól tudjuk, a díjakat nem adják, hanem kapják, és ha valaki nem jó helyen áll, az üres kézzel távozik. Pedig az én korosztályom jeleseinek – hogy csak Alföldit, László Zsoltot, Hevér Gábort említsem – már régen kijárt volna egy erősebb kézszorítás.

– Bántja az igazságtalanság?
– Persze. De a fejem tetejére is állhatok, akkor sem lesz másként.

– Most ért fel a csúcsra, ugye?
– A Mephisto tényleg a csúcs. Azon viszont nem tépelődöm, hogy mi legyen ezután. Nem szoktam tervezni, nem találok ki magamnak feladatokat. Amit hoz az élet, azt becsülettel teljesítem.

– Tud veszíteni?
– Nem. Már gyerekkoromban is az hajtott előre, hogy győzni akarok. Ezt örököltem az őseimről. Nyilván szerepe van ebben sváb származásomnak is. Mindent meg kell tenni azért, hogy amit képviselek vagy amit akarok képviselni, az kifogástalan legyen. Sokáig az öttusázó Balczó András volt a példaképem. Neki az volt a rögeszméje, ha százszázalékosan mindent kiad magából, nem érdekes, hogy hányadikként ér a célba. Szimpatikus gondolat.

– Ehhez tartja magát?
– Nekem is fontos a maximális teljesítmény, de nincsenek külön receptjeim, hogy mit és milyen módon kell ennek érdekében tennem. Már az első próbára megtanulom a szöveget, figyelembe veszem a rendező utasításait – ez az alap, a többi pedig vagy jön magától, vagy nem.

– Szokott visszagondolni a Nemzeti Színházra?
– Nem volna értelme azon keseregni, hogy vége van. Egyedül a társaság, a barátok hiányoznak. Nemcsak a színészek, hanem a háttéremberek is. De majd megyek megnézni az előadásokat és akkor újra találkozunk.

– Az igazgatót elkerüli?
– Nem kell elkerülnöm.

– Csak azért kérdezem, mert a minap nem túl szépeket nyilatkozott róla.
– Egy hosszú beszélgetésből ragadtak ki egy mondatot („Ha valaki szarral gurigázik, előbb-utóbb szaros lesz a keze” – B. T.), de ezen én már nem csodálkozom, rengetegszer megtörtént velem.

– Emlékszem, szabadulása után nem sokkal lefényképezték whiskyspohárral a kezében és bulvárcímlapra tették, hogy lám-lám, Stohl megint iszik…
– Nem tudtak leszállni rólam. Tudom, persze, számukra az az üzlet, ha valakibe bele tudnak rúgni. Én pedig termékké váltam, aki sok pénzt hoz a bulvárnak. Láttam a fotóst, aki megörökített, és tudtam, hogy másnap velem adják el az újságot. De könyörgöm, nem lehet úgy élni – legalábbis én képtelen vagyok rá –, hogy folyamatosan arra figyeljek, már megint mit fognak kitalálni rólam. Az újságírókkal szemben csak azért van némi harag a szívemben, ahogyan tálalják a történteket. Hogy a példánál maradjak, azt a bizonyos whiskyspoharat a Budapesti Kamaraszínház megszűnése utáni búcsú-összejövetelen fogtam a kezemben, amikor a társulattal szolidáris színészek – köztük én is, aki négy előadásukban vendégeskedtem – összekapaszkodtak.

– De, ugye, nem víz volt a pohárban?
– Persze, hogy nem. Leszögezném: sem színpadra, sem kamera elé soha nem mentem és nem megyek úgy, hogy akárcsak egy korty alkohol vagy bárminemű tudatmódosító lenne bennem. Kizárólag este tíztől, tehát előadás után iszom, azt is azért, mert muszáj valahogy kiengednem a gőzt. Legjobban a vadászaton tudok kikapcsolni, olyankor bedobom a gyeplőt a lovak közé, még a kutyák is szivaroznak.

– Könnyű volt a visszatérés?
– Úgyse hiszi el senki: engem nagyon megtört a börtön. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz újrakezdenem az életet. A bent töltött öt hónap alatt elszállt az önbizalmam. Pedig arra nagy szüksége van a színésznek. Nem tudtam, hogy sikerül-e onnan folytatnom, ahol abbahagytam. Tudok-e újból ezer fokon égni? Visszakapcsol-e az agyam a megfelelő helyi értékre? Hogyan reagálnak majd a nézők? Na, ezektől voltam betojva. Belém költözött a félelem, ami előtte sosem volt. Most már minden a régi. Sőt újra gyúrok is. Bérletet váltottam egy konditerembe, itt van a Vígszínházhoz közel.

– Nem változott semmi azzal, hogy börtönviselt lett?
– Egyáltalán nem. Inkább szeretetet érzek magam körül.

– Nagy szerencséje, hogy így sült el…
– Tényleg ritka, hogy valakit olyan egyértelműen visszafogadjanak, mint engem. Nem mindenkinek simul ki ilyen szépen az élete.

– Mi lehet ennek az oka?
– Nem foglalkozom vele. Azoktól kellene megkérdeznie, akik megbocsátottak.

– Nem akar már a múltjára gondolni?
– Kitörölni nem tudom és nem is akarom, de nekem a jövő sokkal jobban számít. Aki állandóan hátranéz, az előbb-utóbb elszédül.

– Csalódott valakiben?
– Nem. Sem kollégában, sem barátban.

– Jobb ember lett?
– Olyan vagyok, mint egy gyerek.

– De óvatosabb duhaj?
– Ááá. Hazudhatnánk magunknak, de minek. Nyilvánvalóan nem ülök volánhoz többé úgy, hogy előtte ittam. De azt miért fogadnám meg, hogy ettől kezdve nem iszom alkoholt? Sok levelet kaptam a börtön után, hívők is biztattak. Nem tudtak megtéríteni, mert megvan a magam hite. Régebben, ha valamit nagyon akartam, elhadartam az imámat. Különös módon a baleset óta nem kértem az égiek segítségét semmiben sem. Valaki azt írta, ha már kaptam odaföntről tehetséget, azt nem szabad elherdálnom. Nagyon szíven ütött: tényleg hitványság lenne elherdálni.