Csepelyi Adrienn: Úton vagyok, jó helyen

A Szabad Földnek és kiadónk másik hetilapjának, a Vasárnapi Híreknek is dolgozik. Hogy csak a legutóbbi számokat idézzem: hozzánk interjút készített Kocsis Zoltánnal, a világhírű zongoraművész-karmesterrel; ehhez vagy két hónapon át járt a nyakára, ült be próbáira, kísérte orvosához, és ráadásul mindezt el is tűrte a mester, miközben a másik lapba egész oldalas cikket rittyentett a londoni 6-3 hatvanadik évfordulójáról, majd regényrecenziókat adott le, komolyzenei kritikát írt; saját oldala van az interneten, készül önéletrajzi könyve – jó, hát már legalább huszonkilenc éves. És hogy el ne felejtsem, ezen a héten, szerdán tüntették ki a fiatal újságírók legjobbjának járó Junior Prima Díjjal, amit a jók között is csak a legjobb kaphat, mert, ahogy a méltatásban olvasható: ő lehet a jövő meghatározó személyisége. Ki tudja, tán az én jövőmet is ez a személyiség határozza majd meg, így hát igyekszem is jól nevelten megkérdezni:

– Nem korai ez egy kicsit?
– Mi nem korai? A díj? Csak harminc alattiak kaphatják. Még épphogy befértem…

– Az önéletrajz. Hány oldalra tervezed? Huszonkilencre? (Ezt kedves évődésnek szántam… Amúgy bocsánat, de tegeződni fogunk; bár néhány perc híján a nagyapja lehetnék, de hát ugyebár a közös szakma…)
– Nevetni fogsz, tényleg nagyjából ennyi van készen, de az a gyanúm, jön még ehhez néhány oldal.

– Ha igaz, amit valahol olvastam rólad, hogy már a gimnáziumban bejelentetted, ha felnősz, akkor részben Nobel-díjas író leszel, részben pedig a Liverpool szurkolói klubjának elnöke, azt hiszem, valóban várható még néhány fejezet… Most hol tartunk?
– Úton…

– Akkor nézzük ezt a Liverpool dolgot.
– Az úgy történt, hogy véletlenül lehuppantam a tévé elé az 1996-os Eb-n, a német–angol elődöntőre. Fogalmam sincs, miért, hisz addig nem érdekelt a foci, de azt tudom, hogy a végén megsirattam az angolokat, tizenegyesekkel kikaptak, és beleszerettem a liverpooli Steve McManamanbe. Attól kezdve videóra vettem a szigetországi bajnokság összefoglalóit, az volt az esti mesém, és amikor tönkrement a készülék, kazettás magnóra rögzítettem az adásokat, és a fürdőkádban hallgattam újra meg újra. Tíz évvel később pedig magamra tetováltattam a Liverpool jelmondatát: „You’ll Never Walk Alone”, vagyis sosem leszel egyedül.

– Nagyon remélem, mindenki által megtekinthető helyre került az a tetoválás!
– Ne reméld…

– Na, jó, de a te Steve-ed 2002-ben megnősült, elvett egy bögyös szőkét, vagyis akkor hogyan tovább ezzel a szerelemmel?
– Átalakult. Maradt a Liverpool, de mellé került a női labdarúgás. Most már évek óta azzal is foglalkozom, ha nem tűnik szerénytelenségnek, én vagyok Magyarország első női futball-szakkommentátora. Mi több, a világ legolvasottabb focimagazinja, a FourFourTwo is beválasztott a magyar csapatába.

– Hogy egy szakkérdést is feltegyek: létezik egyáltalán női foci?
– Na, igen. Ez az a macsó férfiduma, amit mindig is utáltam… Képzeld, létezik, körülbelül hatezer igazolt játékossal, rendes, MLSZ által szervezett bajnoksággal, nemzetközi szinten pedig Eb-kkel, vb-kkel. Ha például olvasnád a Kötényblog nevezetű internetes oldalamat, persze mindezt tudhatnád.

– Lapozzunk… Nézzük a zeneimádatodat.
– Nem volt könnyű megszeretnünk egymást… Az első opera, amit még általános iskolásként láttam, a Don Giovanni, finoman szólva is rettenetes volt. Egy bárgyú történet, a végén valami szobor rémisztgeti az embert, szóval nem volt egy szerencsés kezdés.

– Még hogy bárgyú a történet?! Nem is értelek. Arról szól, hogy ez a bizonyos Don Giovanni a függöny felmeneteléig pontosan 2065 nőt csábított el, és most órákon át azon nyavalyog, hogy a 2066. az istennek sem jön össze… Hát nem érdekes?
– Hát nem… Kissé érthetetlen még számomra is, hogy ezek után miért kezdtem fuvolázni, bár az is megfejtésre vár, hogy miért is mentem a gimnáziumban biológia–kémia szakra, de mindegy is, vagy tizenhat éven át játszottam, egyre komolyabb műveket, hogy ne mondjam, operaáriákat, így aztán valahogy mégiscsak megszerettük egymást a komolyzenével. Bár volt még egy csöpp bicsaklás, ugyanis, amikor Pestre jöttem, ifjú egyetemistaként albérletbe, mondtam magamban, el kéne járni a Zeneakadémiára vagy az Operába, erre vettem egy Wagner-bérletet… Ez sem volt egy könnyű iskola, de mára ebben a műfajban is ismernek, sőt elismernek, nemzetközi fesztiválokra hívnak.

– Miközben valaki megsúgta, hogy a komolyzene mellett nyomod a gettók zenéjét, rappelsz is, állítólag több számod is hallható a világhálón.
– Évekkel ezelőtt készítettem a lemezt, én írtam az angol szöveget, a zenét pedig…

– Csak nem Mozart?
– Nem, több magyar producer meg egy cseh zenekar küldte.

– Mi az, hogy küldte?
– Nem ismerjük egymást, az interneten akadtunk össze. Tetszett a zenéjük, elküldték, én megírtam a szöveget, elmentem egy stúdióba, felénekeltem – ennyi.

– És nem is találkoztatok?
– Nem. Néha arra gondolok, lehet, hogy nem is léteznek. Ilyen ez a világháló…

– Lapozzunk… Következzék az írás. Ki volt ebben a műfajban a Don Giovannid, hogy egyszer és mindenkorra elvegye a kedvedet a szakmától?
– Talán Örkény… Már az általánosban is betéve tudtam az Egypercesekjeit, sőt írtam ilyesféléket magam is. De az első jelentős mű is az iskolához köthető: úgy 1500 oldalnyi naplóregényt írtam az enyhén unalmas matek- és fizikaórák alatt, amit aztán a szünetben felolvastam az osztálytársaknak, mondhatom, óriási sikert aratva. Az érettségi után a magyartanárnő mentett ki a biológia–kémia szak egyre fenyegetőbb világából, és elküldött Sárvárra, a diákírók találkozójára. Nem igazán tudták eldönteni, hogy amit írtam, az vers vagy inkább novella, de mindenesetre nevettek rajta. Beiratkoztam a Majdnem Híres Rocksuliba, zenei újságíróként kezdtem, mondhatom, éhbérért. Aztán egyszer csak felhívtak a mostani kiadónktól, hogy indul egy új magazin, a Bumeráng, jönnék-e ide dolgozni. Ugyan a magazin már megszűnt, de én maradtam.

– Veszem észre… És akkor hogyan tovább, a Nobel-díj felé?
– Azt hiszem, ez a mostani pont megfelelő világ számomra. Messziről érkeztem, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Penyigéről, a nemtudomszilva hazájából. Sok mindenbe belevágtam, álltam pult mögött, ingatlanoztam, voltam titkárnő, sminkes, a filmgyárban büfés. Feledhetetlen hívásokra emlékszem, például: halló, a nagymellű büféslányt keresem… Beszélek angolul; oroszul és németül inkább csak értek, de izgat a török és az olasz nyelv is.

– Hiányzik még valami?
– Huszonhét évesen elkészítettem én is a bakancslistámat, mit kellene harmincig elérni. Ahogy mondtam, úton vagyok, és egész jó helyen. Igazi nagy nevekkel találkoztam, sokfelé jártam, bár Oroszország például még hiányzik a listámról.

– Házasság?
– Működik.

– És hogyan?
– Egyetlen szóval: jól. Több szóval: szerinted milyen lehet együtt élni egy Juventus-szurkolóval?!