Eszenyi Enikő: Hit kell, kevés az erő

Olyasmibe keveredett bele, ami távol áll tőle. Sosem politizált, egész életét a színháznak szentelte. Számára csak a teljesítmény a fontos, és bízik abban, hogy ezt azok is így gondolják, akik fontos kérdésekben döntenek. Miután érvénytelennek nyilvánították a Vígszínház igazgatói pályáztatását, hívei aláírásokat kezdtek gyűjteni mellette. Eközben Prima Primissima-díjra jelölték a magyar színház- és filmművészet kategóriában. Eszenyi Enikővel beszélgettünk.

Család-otthonBorzák Tibor2013. 11. 09. szombat2013. 11. 09.

Fotó: © Dömölky Dániel (deephoto.hu)

Eszenyi Enikő: Hit kell, kevés az erő Fotó: © Dömölky Dániel (deephoto.hu)

– Sutyorognak a színházban az igazgatói pályázat körül kialakult helyzetről?
– Nekünk erre nincs időnk. Azt kértem a társulattól, hogy csak a munkára koncentráljanak, mert akkor vagyunk hűek önmagunkhoz. Teljes erőbedobással próbáltunk, közben felújítottuk a repertoár nagy részét, és minden hétvégén játszottunk. Alighogy bemutattuk a Danton halála és Az álomkommandó című darabokat, máris újabbakhoz kezdtünk: Bodó Viktor A revizort, Marton László a Vízkereszt, vagy amit akartokot, Zsótér Sándor pedig a Téli utazást rendezi.

– Tényleg nem lazítanak. Eltereli a figyelmet a sok munka?
– Nincs miért homokba dugni a fejünket. Ahogy halad az idő, egyre bizonytalanabbak leszünk a jövőt illetően. De vannak dolgok, amikkel nem várhatunk. Elő kell készíteni például a 2014–15-ös évad műsortervét, sőt az azt követő időszakra is meg kell kötni a szerződéseket.

– Ebből is látszik, nem szerencsés a színházi szezon kellős közepén pályáztatni. Miért nem teljes évadhoz igazítják az igazgatói mandátum lejártát?

– Ezt nem szeretném kommentálni. Én azért vagyok felelős, hogy a kitűzött premierdátumokat betartsuk, összeállítsam a műsortervet, és jól működjön az intézmény.

– Hogy az utóbbi időben beleszól a politika a színházvezetői kinevezésekbe, hogy milyen pályázatot nyújtott be Balázs Péter...
– Ne is folytassa! Ezekkel a kérdésekkel én nem foglalkozom.

– De nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami a színházon kívül zajlik. Idebenn lehet szolidáris a társulat, innen kilépve azonban mindenki védtelenné válik.

– Bízom abban, hogy a döntéshozók figyelembe veszik a négy és fél év alatt elvégzett munkát.

– Nem úgy néz ki, hogy érdekli őket a teljesítmény!
– Én hiszem, hogy az számít.

– Képes harcolni? Van hozzá ereje?
– A Vígszínházért, a közönségéért és a társulatért mindenre képes vagyok. Ez nem erő, hanem hit kérdése, abból pedig van bőven.

– Akkor újra megpróbálja?
– Amennyiben a közgyűlés ismételten kiírja a pályázatot, újra fogok pályázni.

– Gyávaság lenne feladni?

– Miért adnám fel? Én ilyenre nem is gondolok.

– Gondolta valaha, hogy a politika felülkerekedik a művészeteken?

– Úgy érzem, belekeveredtem valamibe, ami nagyon távol áll tőlem. Én nem politizálok.

– Nincs veszélyben a szabadság? Tud még félelem nélkül dolgozni egy színház?
– Mi eddig is szabadon és félelem nélkül dolgoztunk, és remélem, ezután is így folytathatjuk a munkánkat.

– Ön érzett már félelmet valamiért?

– Nem. Félelmet nem. De aggódom a Vígszínház jövőjéért.

– Nagy felelősség hárul önre igazgatóként?
– Természetesen, a társulattal együtt. Nemcsak az itt dolgozókért tartozunk felelősséggel, hanem azért a több mint háromszázezer nézőért is, akik bérletet, jegyet váltanak az előadásainkra.

– Lehet tudni, hogy ki az a háromszázezer néző?
– Vannak, akik évtizedek óta járnak ide, ugyanazon a széken vagy páholyban ülnek, de feltűnően sok a fiatal is. Szeretnek bennünket és szeretik az itteni munkát. Engem személy szerint külön örömmel tölt el, hogy egy Bertolt Brecht-dráma, a Jó embert keresünk nemcsak a kritikusok körében sikeres, hanem a közönség is rajong érte. Ha ránézünk a jegyeladásra – éppen azt böngésztem a honlapunkon, mielőtt jött –, akkor láthatjuk, hogy estéről estére telt ház előtt futnak a darabjaink. Hetekre előre elfogynak a belépők. Ezek megerősítenek abban, hogy nem volt hiábavaló az eddigi munkánk.

– Vagyis helyes úton halad a Vígszínház?

– Hűek vagyunk ahhoz a tradícióhoz, amit elődeinktől örököltünk, persze korszerűbben, frissebben, nyitottabban. Nyilván nem lehet ugyanúgy eljátszani egy darabot, mint húsz évvel ezelőtt. Sok izgalmas és művészileg fontos dolgot elkezdtünk, ezeket mind szeretnénk folytatni.

– Életét és vérét adja a színházért. Szó szerint?
– Igen. Nekem a Vígszínház a legfontosabb az életemben anyukámon és a családomon kívül.

– Harminc éve kötődik a Vígszínházhoz. Emlékszik arra, amikor először belépett az épületbe?

– Pontosabban harminckét éve vagyok itt, hiszen már főiskolásként itt töltöttem a gyakorlatomat. Arra a mozzanatra egészen élesen emlékszem, amikor először pillantottam meg a Vígszínházat. A villamosról láttam, mert a Nyugatinál véletlenül rossz irányba szálltam föl, amikor felvételizni jöttem Debrecenből. Nagyon vágyakoztam arra, hogy ebben a gyönyörű épületben játszhassak.

– Valóra vált az álma. Mondhatni azt is, hogy otthona lett a színház.
– Igen. Reggeltől estig bent vagyok. És előfordult már, olyan sokáig dolgoztam, hogy nem tudtam hazamenni, és bent aludtam az öltözőmben.

– Netán fürdőszobája is van?
– Pap Verával osztozom az öltözőn, talán ez a legkisebb a színházban. Zuhanyzónk pedig egy másikkal közös. Szóval külön fürdőszobám nekem nincs.

– Nehéz lenne végleg kilépni innen?
– Nem akarok erre gondolni.

– Sokan drukkolnak önnek. A színház honlapján sorjáznak a nézők biztató szavai, a legnagyobb közösségi oldalon Újra Eszenyit jelszóval kampányolnak a hívei.
– Jólesik az a rengeteg szeretet, amit a Vígszínház kap, és amit én kapok. Ennek a pályáztatási folyamatnak a legpozitívabb hozadéka az, hogy a közönség napról napra nyíltan kifejezi a szeretetét, ragaszkodását, és azt, hogy mellettünk áll. Ez rendkívüli érzés. Ritkán él át ilyet az ember.

– Laptopja mellett látok egy sárga cetlire írt üzenetet: „Hajrá, Enikő!” Ezt kitől kapta?
– Fogalmam sincs. Kint voltunk a szeptemberi évadnyitó színházi fesztiválon az Andrássy úton, ott készített rólam valaki egy fényképet, amit ezzel az üzenettel küldött el nekem. De a kollégáim is tudnának hasonlókat mesélni, az óvodában, a piacon, az utcán biztatják őket az emberek.

– Tudja, hogy mit hoz a közeljövő?
– Sok felkérést kaptam az utóbbi időben: Kolozsvárról, Szentpétervárról és a Szlovák Nemzeti Színházból. Pozsonyban az egyik legismertebb szlovák nemzeti dráma megrendezése vár rám. A kolozsvári társulatot és azt a műhelyt nagyon szeretem, sokra tartom, de még nem tudtam időt szakítani arra, hogy ott dolgozzak. Nekem mindig a Víg az első, ezeket a munkákat is az itteni elfoglaltságomhoz fogom igazítani. Nehéz most úgy tervezni, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő, de mi rendületlenül dolgozunk. Új előadásokat készítünk elő, amelyek közül kiemelkedő lesz az 1914 című Robert Wilson rendezésében.

– Hol láthatjuk?
– A Cseh Nemzeti Színház, a Szlovák Nemzeti Színház és a Vígszínház koprodukciójában 2014. április 30-án lesz a bemutató Prágában, azután pedig októberben nálunk. Az előadás külön érdekessége, hogy a színészek saját anyanyelvükön beszélnek. Minden alkotó vágya, hogy egy olyan nagy formátumú művésszel dolgozhasson együtt, mint az amerikai Robert Wilson – nekem ez most a darab egyetlen magyar szereplőjeként megadatik, pályafutásom egyik kiemelkedő állomásaként. Remélhetőleg nagy nemzetközi figyelem övezi majd a produkciót. Már most több színházi fesztiválra vagyunk hivatalosak.

– Régóta baráti viszonyt ápol szlovák és cseh kollégáival. Ők tudnak az igazgatóválasztás körüli hercehurcáról?
– Természetesen, mivel napi kapcsolatban vagyok velük. Ismerik a törekvéseinket, a munkánkat, ezért is drukkolnak nekem. Nemrég megnéztem a kolozsvári színház egyik előadását, s akivel csak találkoztam, kedvesen lapogatta a hátamat.

– Elhagyná Magyarországot?
– Nem. Ez a hazám, ide tartozom.

– A szűkebb szülőföldjétől könnyebb volt elszakadni?
– Az sem volt könnyebb…