Keserű szájízű jómód

Leginkább szürkésfehér, de csak a köd miatt, amitől alig venni észre, hogy megérkeztünk Drávaszerdahelyre. Pedig nem árt észnél lenni: ezernyolcszáz méternyi az egész falu – ha nem fékezünk időben, úgy átmegyünk rajta, mintha ott sem lettünk volna. De itt vagyunk, és az első benyomás, akár a tájra a köd, azonnal rám is telepedett: kis porták, kihalt utcák, sehol egy közintézmény – a gazdagságot az ember nem ilyennek képzeli. Persze minden viszonylagos. Így hát Drávaszerdahely duplán is jómódú: egyrészt ormánsági környezetéhez, az ország egyik legelmaradottabb térségéhez, másrészt a saját múltjához képest. Utóbbit Alpár György polgármester egyetlen nyomatékos szóval jellemzi: a semmi.
– Se rendezvények, se fejlesztések, se pályázatok, sőt egy ideig még bolt és kocsma se működött a faluban – sorolja, miközben letelepszünk a felújítás alatt álló kultúrház könyvtárában. Persze a semmin kívül valamijük mégiscsak volt – bár az meg inkább ne lett volna: adósság, tizenkétmillió forint. Ennyit kellett volna iskolafenntartói hozzájárulásként a harkányi önkormányzat számára átutalni.

– Látszott, hogy ezt soha a büdös életben nem tudjuk kigazdálkodni – mondja. Ekkor fogant az ötlet: örökbefogadót keresnek.

Egy falut örökbe adni?! Ezen viccelődött a fél ország 2008-ban. De akadt, aki komolyan vette őket. Szigeti Sándor is, aki Amerikából jött és cselekedett: egymillió forintot adott Drávaszerdahelynek. Tiszteletbeli polgár lett, kapott egy jelképes falukulcsot, de hogy passzol-e a zárba, azt nem lehet tudni, ugyanis az elmúlt öt évben nem próbálta ki. Ahogy jött, úgy el is tűnt a falu életéből – akár a titokzatos jótevők a mesékben. Mivel azonban ez nem mese, így megszerzem a telefonszámát és beszélek vele. Kiderül: nem akart ő senki felett gyámkodni, csupán a lehetőségeihez mérten egy egyszeri összeggel segíteni. Mintha csak annyit jelzett volna: érdemes próbálkozni.

– Miért támogatta a falut?
– Mert láttam bennük az akaratot.

Én meg a vendégházat látom, amire az önkormányzat a pénzt költötte. Ormánsági tornácos parasztporta, szépen felújítva: hófehérre meszelt vályogfalak, bontott téglával lerakott boltíves veranda. Belépünk a konyhába, közepén hagyományos rakott kemence – uralja-őrzi a házat, kedélyesen fogadja a látogatót, akár egy terebélyes háziasszony. S hogy mennyi vendég érkezik? Egyre több, jövőre már másfél hónapot lefoglaltak. Megyünk a hátsó traktus felé, mennyezetig csempézett helyiség, üstházak, üstök, daráló és töltőfelszerelés – minden, ami egy disznóvágáshoz kell. Ezt ingyen használhatják a falubeliek. A vágó mellett ötvenfős rendezvényterem, csak a falon lógó régi használati tárgyak utalnak arra, hogy valaha pajtaként működött. Aztán beomlott a teteje, alul döngölt föld borította, amíg az önkormányzat rendbe nem hozatta.
Persze egymillió forintból nem lehetett volna mindezt megvalósítani. De nem is kellett, hiszen a falu életében újabb meseszerű fordulat következett: pénz állt a házhoz, nem is kevés. Drávaszerdahely az egy főre jutó adóbevétel tekintetében 2012-ben bekerült az ország tíz leggazdagabb önkormányzata közé. Miként lehetséges ez?!

A választ a falu határában találjuk meg. Szigorú kerítés védi, belül éles oszlopok merednek az ég felé, köztük narancsságra és acélszínű csövek tekeregnek, hol eltűnnek a föld alatt, hol újra előbukkannak, közben sisteregnek. Bújócskázó óriáskígyók – gondolhatnánk, de tábla ránt a földre: FGSZ Földgázszállító Zrt. Drávaszerdahely Mérőállomás. Tehát gáz van odabent – és idekint is, de erre majd még visszatérünk. Most a lényeg, hogy ez a tavalyelőtt létesített telephely adott gázt a falu fejlődésének. Mert nemcsak a gázt viheti-hozhatja hazánk és Horvátország között, de a faluba a gázcsöveken keresztül pénz is érkezett: az önkormányzat költségvetése a kivetett iparűzési adónak köszönhetően 11-ről 50 millió forintra emelkedett. Ám amit az önkormányzat kivetett, abból bátran el is törölhetett – persze a másik oldalon: vagyis a lakosság számára megszüntette a szemétszállítási díjat és a kommunális adót. S hogy mi mindenre futotta még? Az összes hitelt visszafizették, megvásárolták a bolt és a kocsma épületét, bérlőt kerestek, hogy újra működtessék. Befejezték a vendégházat, amelyet az imént láttunk, továbbá a falu összes kutyáját beoltatták és bechipeltették. Vizesblokkot alakítottak ki a kultúrházhoz, fölszedték a régi cementlapokat és új járdát építettek a település teljes hosszában.
Könnyű így népszerűnek lenni – gondolom naivan, miközben elindulok, hogy a lakóktól is halljam: milyen az élet az egyik leggazdagabbnak kikiáltott faluban.

– Nagyon jó, sok a színvonalas program, lett egy játszótér, mellette kiülő, ahol össze lehet jönni – mondja Dénes János, aki épp a kultúrház udvarán dolgozik. Az épület nyílászáróit már kicserélték, most a falakat színezik.

A faluról alkotott kép azonban nem színesedik, a lelkendezők sora ugyanis itt véget ér. Nem szeretnék mondani semmit – válaszolják többen, akiket az utcán szólítok meg. Nem tudom, milyen változás lett volna – feleli egy idős bácsi, hóna alatt a kenyérrel, amit az imént a mozgóárustól vett meg. Például újra működik a boltjuk – mondanám legszívesebben, de visszaszívom. Nyilván tudja, hisz előtte állunk. Aztán bemegyek az ajtón, legalább én.

– Sokan vásárolják a kenyeret a mozgóárustól, pedig ugyanazt adom és olcsóbban – mondja Torbó Edina boltos, akinek helyi kötődése ugyan nincs, van viszont összehasonlítási alapja: a környéken több üzletet üzemeltetnek.
– Más árukészletet kellett kialakítanunk, mert ebben a faluban nem feltétlenül a legolcsóbb termékeket keresik az emberek.

Az ajtót ekkor egy rokkantnyugdíjas férfi, Mijin András nyitja ki, kutyatápot szeretne vásárolni.

– Nem történt itt semmi – válaszolja, amikor a kérdést neki is felteszem.
– Hát az új járda, amin idejött?
– Az fölösleges pénzkidobás, jó volt a régi is.

Sétálok a faluban, nézem a házakat. Hogy is mesélték az imént a boltban? Egyikben nemrég halt meg egy tizenegy éves kislány, felakasztotta magát. Másikban a háziasszonyt ősszel halálra marcangolták a kutyák. Hideg van, összehúzom a kabátom. Ténfergek még egy darabig, de emberek sehol, csupán egy táblát látok: Nyúl eladó. Csöngessek be? Hátha itt sikerül valakivel szóba elegyedni. Nem tudom magam rászánni. Inkább az autó felé veszem az irányt, tekintetem már sokkal lejjebb jár: az új járdán. Benne két tenyérnyom, mellettük monogramok. Eszembe jutnak a polgármester szavai: ő szerelmesek sétányát akart az egyik szakaszon kialakítani. Volt még számos ötlete, de megvalósításukhoz a legfontosabbat – a motivációt – menet közben elveszítette.

– Lehetne indítani pékséget, savanyító¬üzemet, harkányi éttermet, ahol a helyiek elhelyezkedhetnek, mert nem közmunka, hanem nonprofit önkormányzati vállalkozások kellenének, de már nincs hozzá kedvem. Kevesen értékelik a fejlesztéseket, folyamatosan támadnak. Amíg nem volt pénzünk, sokkal jobb volt minden…