Melocco Miklós: Csak a strébereket vetem meg

– Milyen érzés egy szobrász számára, ha megrongálják az alkotását?
– Megszokott. Nem az első eset – hangzik a lakonikus válasz. A szobrász minden szavának súlyt ad, és azok megfontoltan koppannak, akár a kövek. – Van rá egy hosszabb felelet is. Mindig piedesztálra helyezték a szobrokat, hogy a néző úgy érezze, mintha egy oltár előtt állna. Így létrejöhetett köztük a santa conversazione, azaz a szent beszélgetés. Aztán jött a XX. században egy jó szándékú, majdnem tévedésnek minősíthető divat. Auguste Rodin a Calais-i polgárok című szobrát a földre helyezte. És ha egy műtárgy a földön van, akkor azt megrongálják.

– Az is művészi üzenetet közvetít, ha egy emberléptékű szobor „leszáll” a mi szintünkre, még ha ez kockázatos is. Haragudott-e arra, aki kidöntötte a Radnóti-szobrot?
– Az abdai szobor eredetileg védett részen állt, csak közben sorompót, mindent elloptak onnan. Ez az út, ahol Radnóti és társai számára véget ért az Erőltetett menet, itt ölték meg őket. Mára úgy néz ki ez a szakasz, mintha országút lenne. Ennek a szegény fiatalembernek, aki nekihajtott, valószínűleg az életét mentette meg a szobor, különben lebukfencezett volna a mélybe. Ártatlan dolog, amit enyhén magyarosan berúgva tett, de kárt okozott.

– A hírek szerint újrafaragja majd a költő alakjának sérült részeit.
– Győr város polgármestere azt mondta, a város a feladatának tekinti, hogy rendbe hozzuk. Radnóti halálának évfordulóján, 2014. november 9-én újra ott fog állni régi helyén a rodéziai gránitalak. Olyan lesz, mintha meg sem történt volna ez az idétlen baleset.

– Jókora meglepetést keltett annak idején a kecskeméti Kodály-emlékműve, a zeneszerző ugyanis hátat fordít a nézőnek. Azt írta, azért, hogy „ne firkálják össze az arcát, télen ne üljön hó az orrára”. Mégsem sikerült megvédenie ezt az alkotását sem.
– Kodályt színesfémgyűjtők darabolták fel. Rájuk már haragszom, mert szándékosan tettek kárt. Mindig akadnak olyanok, akik úgy érzik, fel kell mászni a szoborra és le kell törni az orrát. A primitív lelkületű embert zavarja egy festményről vagy szoborról rászegeződő, vesébe látó tekintet. Nem túl nemes indulat ez, de emberi.

– Több költőnket megformálta már. Bizonyára nem csupán azért, mert erre érkezett megrendelés.
– Minden szellemi alkotás közül a magyar költészet a legfontosabb számomra. A kultúrpolitika mindig inkább kisajátította, kihasználta költőinket, mintsem békén hagyta volna őket. Adyt például „karate-világbajnoknak” ábrázolták, holott beteg ember volt. Beteggé élte magát. Juhász Ferencnek van egy verse Ady utolsó fényképéről, s abban így ír: „Fáj az istent roncsokban látni.” Magam is a kép után készítettem az ülő Ady-szobromat. Csucsán ül egy padon, már nagybetegen, dideregve, kalappal a fején. A póz azonos, még a kabátot is hagytam ugyanúgy gyűrődni.

– Hogyan képzeljük el az alkotás folyamatát? Amikor egy költőt megmintáz vagy kőbe vés, közben az ő köteteit forgatja?
– Fordítva. Mindig olvastam verseket, főleg Adyt. Amikor megrendelték a szobrot, az már készen volt bennem. A többi műhelymunka. Radnóti, az más, ő apám kortársa volt, az engem megelőző nemzedék tagja. Latinos, ahogy akkor mondták, lateiner műveltség volt az övék. A költő levelei olyanok, mintha az apám írta volna. Apám nyolc nyelven beszélt. Radnóti pedig öt nyelven írta le a lószőr takaró alatt, hogy hová vigye a Bori noteszt, aki megtalálja.

– Közismert, hogy az édesapja katolikus újságíró volt, de azt kevesen tudják, hogy regényt írt Bo-caccióról. Sokáig külföldi kiküldetésben élt a családjuk.
– Az anyám Rómában szült engem is, a bátyámat is. A szüleim otthon olaszul társalogtak. Berlinben tanultam meg beszélni, és mivel évekig német környezetben éltünk, mi gyerekek csak egyetlen magyar szót ismertünk: visszakozz! Ezt mondta az apánk, ha zavartuk, és sok volt belőlünk. Nincs emlékem arról, hogyan tanultunk meg magyarul, de az iskolában már tudtunk. Tetszett ez a nyelv, olyannak tűnt, mintha szónoklat volna.

– A Szónok alakját miért éppen Latinovits Zoltánról mintázta meg a Mátyás-síremléken?
– Végre valaki szépen beszél! A pöszék és raccsolók után így hallgattam a versmondását. Személyesen is ismertük egymást, először az Egyetemi Színpadon találkoztunk, utána elmentünk egy kocsmába. Nini, egy haver! Így köszönt rám Latinovits egyszer, szándékosan régimódian. Tudtuk, az elvek szerint barátok vagyunk. Az elvtárs szó már foglalt volt.

– December 26-a a Melocco családban komoly ünnep lehetett...
– Apám születésnapja volt, és mivel Jánosnak hívták, a névnapja sem esett messze. Egyre mélyebben él bennem az emléke. Őt a nyilasok és a szovjetek is halálra ítélték, utóbbiak koncepciós perben. Azért végezték ki, mert értelmiségi volt. Azaz ellenség, ahogy akkor minden rendesen gondolkodó ember. Az ítélete szövegében így szerepelt: „Művelt, tehát veszélyes.”

– Ma, amikor nagy szobrai ott állnak a köztereken, Esztergomban, Miskolcon és számos városban, bizonyára mosolyog azon, hogy csak harmadik nekifutásra vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, amelynek később címzetes egyetemi tanára lett. Diákkorában volt hómunkás és sírásó...
– A polgári származásom nem számított előnynek. De mivel 1935-ben születtem, szerencsés voltam, mert tőlem már nem rendeltek vészjósló mosollyal Lenin-szobrot. Már csak azért sem, mert az komolyabb feladat volt annál, mintsem egy névtelen kezdőre bízzák. Nem ítélem el azokat, akik megcsinálták, mert nem tudom, egy ilyen felkérésre mit feleltem volna. Én csak a strébereket vetem meg, az ijedteket sosem. Amikor választhattam, hogy Dózsa Györgyről vagy Radnótiról készítsek szobrot, az utóbbi mellett döntöttem. Róla ugyanis tudom, hogy nézett ki, ismerem a szavait.

– Újra csak a költészetnél lyukadtunk ki. Vajon álmodott valaha írói, költői babérokról?
– Nekem a szó több, mint a szobor. Nem lettem volna nagy költő, ezért a kőnél maradtam. Már az elemi iskolában ügyesebben rajzoltam a bátyámnál. Az apám íróasztalán állt egy Ferenc József-mellszobor, azt lemásoltam plasztilinból. Akkor úgy éreztem, remekművet alkottam, de ma visszagondolva, ez nem valószínű…

– A döntésével, hogy mondatok helyett mondjuk bronzot önt formába, igencsak jól járt a magyar képzőművészet...
– Ha valaki kosárlabdázni szeretne, de végül világbajnok birkózó lesz belőle, az mázli. Azt mondják, annak, aki meg tud lenni versírás nélkül, tilos verset írnia. Csak azzal érdemes foglalkoznia az embernek, ami valóban végső menedék számára.

– Mit olvas mostanában, esténként?
– Kányádi Sándor verseit. Róla valóban állíthatom, hogy jó barátom. A Soproni áttörés című szobromon meg is örökítettem aktatáskával mint a kételkedő értelmiségi figuráját. Ha össze¬jövünk, vagy összeveszünk valamin, vagy verseket mondunk. Ő persze fejből tud mindent.

– A színészeket mindig szerepálmaikról faggatják. Melocco Miklósnak van-e szoborálma?
– Egy Makovecz Imre-emlékművön töröm a fejem. Volt akkora szellem, hogy megérdemli. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy igaz nagy emberek csak a régmúltban éltek.

– Most azonban egy másik tervén dolgozik, Lehel vezér szobrán, amely egy adomány jóvoltából valósulhat meg Jászberényben.
– A Lehel kürtjének legendája csak mese, de ez nem baj. A kürt jóval később készült, mint ahogy Lehel élt, a császár pedig, akit fejbe vágott volna, túlélte őt. Ezért a lovas szobor a felhők fölött vágtat majd, ahogy mesehőshöz illik – magyarázza Melocco Miklós, és érezni: búcsúzna már, várja a munka.

Nem bánja, hogy a szobrászé régimódi mesterség, amely Rodin óta, száz esztendeje nem fejlődött semmit. Nincs számítógépe, és vígan ellenne színes televízió nélkül. A tigrisről fekete-fehérben is látná, hogy csíkos. Amikor felvetem neki, hogy a világhálón küldeném át jóváhagyásra a cikket, azt ajánlja, adjam fel postán. Figyelmeztet, ne legyek bigott módon modern. Minek ráerőltetni a hegyezőt arra, aki direkt örömét leli abban, hogy éles késsel komótosan, gusztusosan tűhegyesre faragja a ceruzát?!