Nógrádi Gábor: Farkasokat szelídítő

– Rengeteg interjút adott, különösen az utóbbi időben. Mégis úgy tűnik, hogy Nógrádi Gábortól nem áll távol a rejtőzködés.
– Jó meglátás, bár inkább magánynak nevezném.

– Magányos volna?
– Próbálom eljátszani a társasági embert, a kapcsolatépítőt, ám alapvetően zárkózott vagyok.

– Senki nem születik magányosnak.
– Azért akad olyan, aki 1947-ben születik, Nyíregyházán, és családjának legtöbb tagját elpusztítják a II. világháborúban, Auschwitzban. Nincsen nagymama és nagypapa, se nagynéni, se nagybácsi. A mama korán, 1954-ben meghal, nem sokkal azután, hogy hétéves gyerekét megtanítja olvasni. Mama nincs, papa dolgozik, a fiú a betűk világába menekül. Olvas. Akkor még, persze, nem tudja, hogy ezzel megindul a bezárkózás folyamata. Erre rásegít a magyar zsidóságra rátelepedett pszichológiai nyomás és az ötvenes évek nyomasztó hangulata. Egy ilyen társadalmi környezet elmagányosítja az embert, különösen egy gyereket. Fél, elkezd utálni mindent és mindenkit, majd egy idő után már önmagát sem szereti.

– A felnőtt Nógrádi Gábort mintha szeretnék. Legutóbb ő kapta a Janikovkszy Éva-díjat a gyerekeknek, fiataloknak szóló könyveiért.
– A díjat a Móra Könyvkiadó egyik alapítványától kaptam. De adott már díjat a kerületi polgármester, és kaptam elismerést szülővárosomtól, Nyíregyházától. Az életműért járó díjat az IBBY nevű nemzetközi szervezet adta, ahogyan az év gyerekkönyve díjat is 2000-ben a PetePite című regényért.

– Fontosak a díjak?
– Kertész Imre Nobel-díja is azért fontos, mert ismert lett a Sorstalanság. Addig nem sokan olvasták. A díjak többet érnek bármilyen reklámnál vagy óriásplakátnál. A díjak nem az írónak, hanem az olvasónak szólnak. Azt hirdetik: ezt érdemes elolvasnod!

– Fogadjunk, hogy nem ezt gondolta, amikor átvette a legutóbbi díját.
– Ne fogadjunk, mert elvesztené. Tény: a díjátadáson hálásan megköszöntem, s nem filozofáltam. Hatvanhat éves vagyok, sok év tapasztalással a hátam mögött.

– Csak nem érzi magát öregnek?
– Ellenkezőleg. Belül tizenhat éves vagyok. Gondoljon bele, mekkora teher ez nekem – ilyen ábrázattal és ekkora testtel. Miközben, ha a lelkem mélyére nézek, most is csak verseket írnék és udvarolnék a lányoknak. Persze azt is tudom, hogy talán nem tudnék ilyen könnyen a gyerekekhez szólni, ha nem élne bennem ennyire intenzíven a gyerekkorom, s ha nem maradtam volna anya nélkül olyan fiatalon.

– Egyszer azt írta, hogy amikor gyerekkorában Budapesten járt, minden utcán és villamoson az édesanyját kereste, hátha felbukkan, miközben tudta, hogy meghalt.
– Éveken át kerestem. Erről szól az Édes Munyimunyi című könyvem, amely most újra megjelent Tengeren is túl címmel.

– Meglátta őt valaha is?
– Mozdulatokban, ruhák színében véltem felfedezni. Amikor meghalt, bementem a templomba, és ordítva követeltem az Úrtól, adjon választ. Még csak jelet sem kaptam.

– Hisz Istenben?
– Akkor hittem.

– És ma?
– Hit van. Isten van. Ahogyan szerelem is. De fogalmam sincs, hová tűnik a szerelem, amikor nem vagyok szerelmes.

– Csak az tud jó gyerekkönyvet írni, aki legbelül maga is gyerek?
– Legbelül mindenki gyerek: anyuka, apuka kislánya, kisfia marad élete végéig. Legfeljebb letagadja. Egy író ezt nem teheti. Neki kötelező szembenézni a saját gyerekkorával. Ez ugyanúgy fontos, ahogyan a nemzetnek is szembe kellene néznie a múltjával. Számba kell venni a hibákat, a tévedéseket, a boldog pillanatokat. De legfőképpen azt kell tudnunk, őszintén bevallanunk: mi miért történt. Abból tanulunk, és attól függ, milyen lesz a holnapunk, a társadalmunk jövője.

– Áthallásos, amit mond, pedig csak a gyerekkorról beszélgetünk.
– Ahogyan az embereknek, a társadalmaknak is van gyerekkoruk. Erről beszélni kell, még akkor is, ha sokak számára nem vagyok szimpatikus, ha kimondom, amit gondolok.

– Miért, miket mond ki?
– Legtöbbször a hangzavarról beszélek, ami manapság mindent körbevesz. Olykor azt sem hallom meg, amit gondolok. Máskor meg olyan erővel ordítanak ostobaságokat az arcomba, hogy meg sem tudok szólalni. De tudom, ha leállnék velük vitatkozni, levinnének a saját szintjükre, és ott ők tapasztaltabbak: legyőznének.

– Milyen hangzavarról beszél?
– Társadalmiról. Nacionalizmusról, rasszizmusról, antiszemitizmusról, kirekesztésről, félelemtől hangos zihálásról, a sok ostobaságról, ami ömlik ránk. Miközben ezt a hangzavart megszüntethetnénk, ha az emberek leállnának beszélgetni egymással a megértés szándékával. Ha odafigyelnénk egymásra.

– Nógrádi Gáborra odafigyelnek?
– Remélem, majd odafigyelnek arra, aki odafigyel rájuk. Ötven éve mást sem teszek, mint próbálom megérteni, mi miért történik velünk, és mindezt megírni. Könyvekben, filmekben, versekben…

– Az ifjúsági regényekben is?
– Azokban is, bizony. Mert miről is szól az első regényem, a Gyerekrablás a Palánk utcában? Egy gyerek elrabolja önmagát, mert így akarja elérni azt, hogy a szülei ne váljanak el. Probléma a válás? Nagyon is. Miről szól a Mi Kinizsink című könyvem? A gyerekek, miután az idióta polgármester össze akarja gyűjteni az állataikat, s még a szüleik sem mernek szembeszállni a hatalommal, feltámasztják Kinizsi Pált, hogy segítsen nekik. Probléma a társadalmi, hatalmi túlsúly, a kiszolgáltatottság? Nagyon is. Az öcsém zseni című könyvemben egy megtévesztett kis gonosz kamaszt mentenek meg a gyerekek a büntetéstől, akit gyűlölnek. Probléma a gyűlölet és az erkölcsi parancsok ellentmondása? Folytassam?

– Kétségtelen, kortárs történetek, igaz, ma a misztikus mese a kordivat.
– Belátom, persze, hogy szép és hősies az is, amikor a vámpír beleszeret a lányba vagy a királyfi levágja a sárkány fejét, hogy megmentse a királylányt, de az én történeteim valóságos, velünk élő problémákról szólnak szándékom szerint.

– Mint például az interneten közölt első, folytatásos regénye, ami a terrorizmusról szólt?
– A mai gyerekeknek ezzel a veszéllyel is szembe kell nézniük, tehát muszáj – számukra is érthető – válaszokat kapniuk. 2001 szeptem¬bere után mindenki gyűlölte az arabokat, miközben csak a terroristákra kellene haragudni, nem egy népre. Ezért írtam regényt olyan arabról, aki Magyarországon tanult, majd orvosként beépül a terroristák közé, és megmenti a világot.

– Ezek felnőtteknek sem könnyű témák.
– Nem is mondtam, hogy egyszerű a feladat a felvilágosítás, a meggyőzés szépirodalmi formában. Kiadtam például két svéd könyvet. Számos országban nagy siker volt a Kis puncikönyv és a Kis fütyikönyv; egyszerűen és érthetően foglalkozik a nemiség kérdésével, felhívja a figyelmet a megelőzés és a higiénia fontosságára. S miközben milliók halnak meg a fertőzések miatt szerte a világban, még az egészségügyi szakemberek is pironkodva hárítanak, amikor azt mondom, ingyen odaadom az iskoláknak, csak beszéljenek róla. Adhattam volna más címet, de azért se! A prüdéria és a tudatlanság életveszélyes, küzdeni kell ellene.

– Ezért írta A pénz nem a fákon nő! című könyvét is?
– Aki nem tud bánni a pénzzel, az könnyen úgy járhat, mint a devizahitelesek nagy része. Felveszi a hitelt, mert abban a pillanatban jó ötletnek tűnik. Később, persze, lehet azt mondani, hogy a gonosz bankok miatt megy tönkre a polgár, mert nem tudja fizetni a törlesztőrészleteket. Csakhogy a helyzet az, hogy a farkasnak is hiába mondjuk: ne edd meg a nyuszit, ne fald fel az őzikét! A farkas természetes szükséglete, lényege, hogy nyuszit és őzikét eszik. A bank lényege, hogy profitot termel. Ám ha időben, még gyerekként megtanuljuk, hogyan ismerjük fel és hogyan szelídítsük szolgáló kutyává a farkasokat, akkor szép, boldog és hosszú élet várhat ránk. Megjegyzem, minden állampolgári rossz döntésben ott van az állam felelőssége minimum ötven százalékban.