Szulák Andrea: Tűzfallal védve

– Gyorsan elszaladt ez a harminc év?
– Majdhogynem észre sem vettem. Nyugalom, elégedettség, béke van bennem. Az eltelt harminc esztendőben nem sikerült minden tökéletesen, de én a lejtmeneteket is értékelem, hiszen azok is hoztak olyan pillanatokat, amelyek hozzásegítettek a felfelé ívelő szakaszokhoz.

– Kívülállóként töretlennek látni a munkásságát. Tényleg voltak lejtmenetek?
– Hajaj! Az utóbbi húsz évben másképp áramlanak az információk, hihetetlen sebességgel száguldoznak a hírek, és ebben a tempóban az senkit sem érdekel, hogy valaki a gödör mélyén csücsül. Én meg nem szoktam hangosan sírdogálni mások előtt, magammal kell tisztáznom, ha zsákutcába kerül a karrierem, az életem, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elterveztem. Ezek a saját belső vívódásaim, nem hívok hozzá vendégeket.

– Mire szokott jutni?
– Ha bánt valami, hónapokig, sőt évekig nem tudok napirendre térni fölötte. Az a szerencsém, hogy a hivatásom rengeteg olyan pillanattal ajándékoz meg, amelyek elviselhetővé teszik a lejtmeneteket. Nekem is lehetnek magánéleti nehézségeim, de amikor kimegyek a színpadra és érzem a publikum felém áramló szeretetét, az máris helyrebillenti az egyensúlyt bennem. Pályám során elérkeztem arra a pontra is, amikor azt gondoltam, szakmailag annál feljebb már nem lehet lépni, miközben az érzelmi, családi életem romokban hevert. Ilyenkor sokat jelentettek a barátok, de az is megsimogatja a lelkemet, ha valaki rám mosolyog a közértben vagy a rendelőintézetben.

– Most már értem, miért nyilatkozta korábban, hogy folyamatosan keresi a helyét.
– Jobban mondva: a helyek találnak meg engem. Ez nemcsak rám jellemző, hanem a generációmra is. Az úgynevezett rendszerváltó generációnak ki kellett törnie a saját komfortzónájából, hogy lépést tudjon tartani a politikai, gazdasági, társadalmi változásokkal. Nem mindenkinek sikerült. Kortársaim közül nem nagyon tudnánk olyasvalakit említeni, aki csak egyetlen dologban próbálta ki magát. Másképpen is fogalmazhatok: manapság táncdalénekléssel nem lehet kihúzni a nyugdíjas korig, legalábbis nem szerencsés. Aki ügyes volt, időben váltott műfajt, és színházban, televízióban vagy rádióban találta meg a számítását.

– Ön az éneklés mellett fantasztikus színészi és televíziós karriert futott be. Szerencsésnek mondhatja magát?
– A szerencse csupán egyetlen tényező. Csak azok mellé áll oda, akik készek vele mit kezdeni. Lehet valaki jókor és jó helyen, ha nem alkalmas arra, amire kiszemelte a sors. A szerencsén kívül halált megvető bátorság is kell. De mindenekelőtt tehetség és kitartás. A feladatot pedig kellő alázattal kell végrehajtani.

– Muszáj mindent elvállalni?
– Már csak azért is, mert később esetleg megbánja az ember, hogy nem próbálta ki magát egy adott műfajban. Egyébként pedig a mai világban több lábon kell állni. Azok az idők elmúltak, hogy csak drámai színészként meg lehessen maradni a szakmában. Hajdanán elképzelhetetlen volt, hogy egy Kossuth-díjas művész reklámfilmben szerepeljen. Most meg komoly piackutatás előzi meg, kit lenne legszerencsésebb szerződtetni valamilyen termék népszerűsítésére.

– Önt éppenséggel joghurtreklámra hívták. Nem kritizálták érte?
– Ellenkezőleg: szerette a közönség. Megtisztelő, ha a reklámpiac hiteles figurának tart. Persze nem mindegy, mihez adom az arcom. Cigaretta vagy alkohol szóba sem jöhetne. Kritikát általában irigy emberek szoktak gyakorolni. Az interneten névtelenül vagy álnévvel még gyalázkodnak is. De ezzel nem foglalkozom.

– Nekem úgy tűnik, Szulák Andreát minden generáció kedveli!
– Számomra csak közönség létezik. Már azzal sem tudtam mit kezdeni, amikor pályám elején kérdezgették a lemezkiadók, kik alkotják a célközönségemet. Nem számít a nem, a kor, a felekezet. Aki a nézőtéren ül vagy megnéz a televízióban, nyilván azért teszi, mert tetszik neki, amit csinálok, kedveli a habitusomat, netán a humoromat. Ha nem így lenne, üresen maradnának a székek. Szabad a választás.

– Láthatóan boldogan lubickol a zenei műfajok közt.
– Ez részben kényszerpálya is. Már beszéltünk az én generációm helyzetéről. Nekünk nem voltak Szörényihez, Presserhez, Déshez fogható szerzőink, Koncz Zsuzsához, Katona Klárihoz, Cserhátihoz hasonló imidzset is nehezen lehetett kiépíteni. Nem véletlenül nőttek ki közülünk az alternatív formációk vagy a mára eltűnt haknizó diszkószereplők. Ami pedig engem illet: eljutottam odáig, hogy mindig azt énekeltem el, amit rám bíztak. Ezért mondható sokszínűnek a munkásságom. Higgye el, szívesen leragadtam volna egyetlen műfajnál, de nem sikerült. Egyszer azt mondtam egy interjúban, hogy nem szeretném túl komolyan venni magam. Ezt művészi vonatkozásban értem, erkölcsileg viszont nagyon is kemény szempontok szerint élek. Tűzfallal veszem körül magam. Bizonyos dolgokban szigorú vagyok.

– Mégpedig?
– Pontosság, fegyelmezettség, felkészültség – ezek nálam alapkövetelmények. A magabiztosságomat legtöbbször félreértik, pedig az „csak” afféle megszerzett tudás, amire sosem sajnálom az időt.

– Másoktól is elvárja az alapnormákat?
– Senkitől nem várok el semmit. Mindannyian ugyanannál a startvonalnál állunk, csak rajtunk múlik, hogyan tudunk egyszerre célba érni. Természetesen bosszant, ha valaki felkészületlenül jön a próbára. Magammal szemben maximálisak az elvárásaim, mások felett viszont nem rendelkezhetem. Értek már csalódások e tekintetben, de tudomásul kell vennem, hogy nem vagyunk egyformák, nem mindenki veszi véresen komolyan a hivatását.

– Kitől örökölte ezt a magatartást?
– Megtanultam. Anyukámtól a huncutságot kaptam. Tőle lestem el azt is, hogyan kell az életet könnyedén venni. Ha együtt voltunk, sokat nevettünk, el tudtuk magunkat engedni. Ugyanakkor rend és fegyelem jellemezte a kapcsolatunkat. Mondhatom, szigorúan nevelt, megvoltak a szabályok, amiket szó nélkül betartottam. Egyiket sem akartam megszegni, nem is lett volna érdemes, hiszen anyukám „KRESZ-táblái” pontosan eligazítottak az életben. Így aztán lázadás sem alakult ki bennem.

– Édesanyja nem élhette meg, hogy a lányát nemrég az év legjobb musicalszínésznőnek választották az operettszínházban...
– De, tudja ő. Mindent lát és hall, ami velem történik. Változatlanul kapcsolatban vagyunk, csak egy másik dimenzióban. Őszintén bevallom, nem számítottam erre az elismerésre. Egyáltalán: a díjak valahogy nem valók hozzám. Amit én képviselek, arra lehet bólogatni, netán elfogadni, esetleg pár jó szóval megemlíteni egy kritikában, de kitüntetéseket osztogatni érte nem szokás. Nekem az is óriási dolog, ha újabb és újabb szerepeket kapok. De az jelenti a legtöbbet, amikor hat és fél éves lányom, Rozina a fülembe súgja, hogy én vagyok a legjobb anyuka a világon. Ilyenkor boldog káprázatban visszakérdezek, miből gondolja ezt, mire csak annyit mond, hogy ő ezt tudja.

– Önnél nem kérdés a fontossági sorrend.
– Örülök, ha ennyire egyértelmű: számomra a család az első. Sokan képtelenek egyeztetni művészi létezésüket az anyasággal. Igaz, bonyolult logisztikai munka, naponta negyvenszer megyek le hídba, de nem bírnám ki, hogy más foglalkozzon a gyerekemmel. Próba után rohanok érte az iskolába és utána együtt töltjük az időt. Ha este játszom a színházban, az utolsó percben indulok el otthonról.

– Karácsonyra is együtt szoktak készülni?
– Elsősorban a lelkünkben kell az adventi időszakot megélni. Az összes többi praktikum kérdése. Gyakorló háziasszonyként nekem a karácsonyi menü elkészítése nem jelent különösebb kihívást, de nem is az evésről szól nálunk az ünnep. Együtt lenni csendben, szeretetben, másra nem vágyunk ilyenkor.