Nagy Ervin: bozótharcos a sötétben

– Gorkij Fényevők című darabját próbálják éppen a Katonában, Ascher Tamás rendezésében. Milyen szerepet alakít ebben az éles társadalmi rajzú drámában?
– Először játszom gúnyos, szarkasztikus figurát. Csepurnoj egy paraszti sorból felkapaszkodott állatorvos, aki egyébként angolul olvas újságokat. Paraszti ésszel megáldva mond ki igazságokat, kicsit bumfordian fejezi ki magát, ami velem is elő szokott fordulni. Örülök ennek a szerepnek, mert nagyon hasonlít rám, hiszen én is alulról kezdtem, nem pesti értelmiségi családból származom. Gorkij Oroszország legsötétebb szegleteiről ír. Ez a darabja érzetében a forradalmat készíti elő, és arról a társadalmi feszültségről szól, ami aktuális napjainkban a meglehetősen kettészakadt Magyarországon.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy a színház felvállalja a társadalmi feszültségek bemutatását?
– A színháznak mindig szólnia kell a társadalom perifériáján élőket ért igazságtalanságról. Azért nyúlunk szinte minden évben orosz szerzőkhöz, mert Gorkij vagy Csehov korában annyira körültekintően és ítélet nélkül írtak még az írók. Manapság is nagy a sötétség. A nincstelenség, az iskolázatlanság ostoba előítéleteket szül. A döntéshozók felelőssége ott kezdődik, hogy azokat, akik nem jutnak javakhoz, akik a társadalom perifériájára szorultak, magukra hagyják-e. Mert őket könnyű használni, irányítani, befolyásolni. Akiknek nincs semmijük, azok szinte menthetetlenné válnak, vagy az előítéleteik által meglelik a bűnöst a zsidókban, a cigányokban, a melegekben. Ha ezt az értelmiség nem veszi észre, netán cinikusan elfordul, akkor ugyanolyan meglepetten bámul majd, mint ebben a színdarabban száz éve Oroszországban.

– A Varázsfuvola Papagenója után a Mario és a varázslóban is operaszínpadon méreti meg magát, ezúttal prózai szerepben. Milyen a kapcsolata az opera műfajával?
– Nagyon tetszik a Budapesti Operaház népopera jellegű kezdeményezése, hogy mintegy ezer forintért nézhet előadásokat a közönség. Tizenkét évesen az akkori irodalom-tanárnőm az Erkel Színházba vitt minket. Fontosnak tartom, hogy a fiatal generációk ne csak az interneten lógjanak, hanem magyar kortárs zenét hallgassanak, mint amilyen Vajda János Mario és a varázslója. Öreg vagyok Mario szerepéhez. Ezáltal nagyobb a tétje, hogy nem egy tizennyolc éves, még kissé bizonytalan fiúról van szó, hanem egy kiforrott férfiemberről, akit Cipolla, a varázsló elcsábít.

– A Cipolla-féle csábítás, a hipnotikus manipuláció mondhatni ma is időszerű téma, amikor az élet számos területén sokan bedőlnek a szemfényvesztésnek…
– Thomas Mann korában egyértelmű volt a mű üzenete arról, hogy egy nép, Európa, a fél világ miként kerül egy eszme uszályába. Manapság ezt a fajta áhítatot, hinni akarást valami földöntúli erőben leginkább a modern amerikai egyházakban lehet megtalálni. Az emberek nagyon szeretnének hinni. Ki vagyunk éhezve arra, hogy valakinek odaadhassuk magunkat, hogy egy apa gondoskodjon rólunk, hogy ne kelljen egyik napról a másikra állandóan kétségek között őrlődnünk. A több száz éves polgári kultúrákban nincsenek magabiztosságra kiéhezve az emberek. Kelet-Európában, ha jön egy tökösebb politikus, mindegy, hogy mit mond, elhiszik neki. Ez a környék teljes identitászavarban szenved. Az én generációm dolga is, hogy elkezdjük a „bozótharcot”.

– Milyen módszerekkel?
– Megpróbálok objektív maradni, legyőzni magamban az alapvető előítéleteket, az emblémázásra való hajlamot, ami alapján nálunk egy idő után megszűnnek párbeszédek. Ez sokkal bonyolultabb, munkás dolog, mint köpni egyet, és azt mondani, mocskos jobboldali vagy baloldali, aztán továbbmenni.

– Meglepő, hogy az ország egyik legtehetségesebb színészeként a Kaméleon sikere után nem hívták nagyjátékfilmhez…
– A Terápia sorozat óta egy kockát sem forgattam, amit sajnálok, mert megy az idő. Több tízmilliós országokban, mint Németország vagy Lengyelország, nem valakinek a jóindulatára vagy bízva, hanem piaci sikered, a köz ízlése újabb és újabb munkákhoz juttat. Ez negyvenmillió lakosnál működik. De nem akarok állandóan panaszkodni. Annak külön örülök, hogy ennyi film elindult, és ennyi kollégám forgat. Remélem, hogy ez nem csak a választásoknak szól.

– Mi igaz abból, hogy szeretné a színészetet hobbinak megtartani és valamilyen vállalkozást beindítani?
– Van elképzelésem, de még nem megosztható. Szeretném függetleníteni magam, de nem azért, mert nem érdekel a szakmám, hanem azért, mert úgy akarom csinálni, hogy ne kelljen a napidíjra odafigyelni és kuporgatni. Jó lenne, ha pozitív irányban változna a színészek szakmai megbecsülése.

– A társulati létben nem okoz feszültséget az igazságérzete, a szókimondása?
– Okoz néha. Mivel több lábon állok, bátrabban konfrontálódom. Azt hiszem, a kollégáim nehéz embernek tartanak. Az állandó egy irányba húzás nekem mindig kicsit gyanús az igazság szempontjából.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy elhagyja a társulatot?
– Nem tudom, művészileg hány szíve van az embernek. A társulati létet nagyon szeretem, ez a fajta üzemszerű családi létezés egy életforma, amiben felnőttem. A színésszé válásom helyszínét nagyon nehezen engedem el, viszont a színházcsinálásról alkotott véleményem már néha eltér az ottanitól.

– A választás szabadsága mellett mennyire fontos a pénz?
– Elég büszke ember vagyok. Nem hiszek „az éhes színész a jó színész” elméletben. Például az öltözködési kultúra is fontos egy színésznek ahhoz, hogy meg tudjon jelenni.

– Miből fakad a büszkesége?
– Nem elégszem meg azzal, ami van. A dunaújvárosi panelből eljutottam a Sydney Operaházba, ahol nekem is tapsoltak. Büszke vagyok a sokoldalúságomra, arra, hogy van energiám és kedvem változni. Törőcsik Maritól láttam, hogy még hetvenévesen is próbálja elkapni a sodort. Izgalmas dolgokat kell elvállalni, néha erőn felül.