Szinetár Dóra: Keresem a hangom

– Amíg vártam önre, megkörnyékezett egy alkalmi jósnő, alig tudtam lerázni. Örülhet, hogy megúszta. Azért izgat a kérdés: szokta a jövőt fürkészni?
– Éveken keresztül úgy éltem, hogy nagyon akartam előre látni, próbáltam megtervezni az előttem álló időszakokat. Egyre többször szembesülök azzal, hogy ennek nincs sok értelme. Céljaim, vágyaim persze vannak, de biztosra nem lehet menni. Ezt támasztja alá eddigi két házasságom is. Úgy terveztem, hogy holtomiglan-holtodiglan együtt fogok élni a szívem választottjával, aztán másként alakult. Lehet ezt kudarcként is felfogni, de én inkább a kapcsolatok szépségét igyekszem elraktározni magamban. Most a gyermekeim távoli jövője foglalkoztat inkább: melyik iskola lenne a legjobb a kisebbiknek, merre tanuljon tovább a nagyobbik.

– Már csak azért is nehéz előre látni, mert az élet folyamatosan újabb és újabb helyzeteket produkál...
– Tervezni csak olyasmit érdemes, ami száz százalékig tőlem függ. Bár egyre kevésbé hiszek benne, hogy van ilyen dolog egyáltalán.

– Régebben másként volt?
– Semmire nem mondhatom azt, hogy nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Legfeljebb a szándék változott meg menet közben.

– Igaz lehet mégis, hogy az ember „bevonzza” a jót vagy a rosszat?
– Hát persze. Minden vallás és filozófia alapja ugyanaz. A keresztények például azt mondják, amit adsz, azt kapod vissza. És előbb-utóbb megtörténik az is, amire az ember nagyon vágyik. Ha azt szeretném, hogy szeressenek, az nem megy anélkül, hogy én ne szeressek másokat. Nem mindegy az sem, miként fogalmazzuk meg a szándékainkat. És meg kell tanulni kérni.

– Könnyen megy?
– Egyáltalán nem. Eltorzult világban élünk, ahol tapasztalatom szerint sokan vagy vakon és ostobán hisznek valamelyik világvallásban – ami a legritkábban jár együtt valódi tudással és hittel, inkább a vallások felszínébe kapaszkodva megpróbálnak megfelelni a környezetük elvárásainak –, vagy teljesen elzárkóznak mindentől, ami nem racionális és kézzelfogható. Pedig a hit nagyon fontos. Zsidó édesapa és katolikus édesanya megkeresztelt gyermekeként mélyen hívőnek, de teljesen vallástalannak tartom magam. Az embernek meg kell találnia Istent. Valahol. Bárhol. Magában. És akkor Tőle lehet kérni. Mert aki jól kér, az megkapja. Mielőtt megijedne, nem léptem be semmilyen szektába, pusztán elmúltam 35 éves, és szükségem van nekem is kapaszkodókra.

– Mennyire érdekli mások véleménye?
– Mindig arra törekedtem, hogy a lehető legigazibb képet mutassam magamról. De őszinte megnyilvánulásaimban nemegyszer kételkedtek a kívülállók. Mutathattam volna kifelé a szebb arcomat is, de minek. Sőt amikor volt férjemmel (Bereczki Zoltánnal – a szerző) kikiáltottak bennünket álompárnak, nyomatékosan elmondtuk, hogy nekünk is vannak gondjaink, akárcsak másoknak, de ettől még lehet boldog a házasságunk. Megállapodásunk értelmében nem beszélünk a közös múltunkról. Nem mintha bármiféle titkolnivalónk lenne, egyszerűen arról van szó, hogy nem tartozik másokra.

– Ez aztán messze nem érdekli a bulvársajtót!
– Néha beletrafálnak az igazságba, de azt is úgy tudják tálalni, hogy sírni tudnék. Legutóbb a legboldogabb elvált házaspárnak tituláltak bennünket. Bár egyikünk sem nyilatkozott, régi interjúinkból ollóztak össze mondatokat, sőt a firkászok maguktól is ki tudnak találni sztorikat. Egyik-másik pletykalap a pereskedéstől sem retten vissza – nekünk is vannak folyamatban lévő ügyeink –, hiszen az erre a célra elkülönített keretükből vígan kifizetik a kártérítést, amit hazudozásaik miatt ítél meg a bíróság. Az egyik bulvárlap főszerkesztője szerint ott vagyunk azon négy-öt magyar sztár között, akiknek bármilyen jellegű szerepeltetésével hatalmas példányszámokat tudnak produkálni.

– Komoly kérdésekkel nem keresik?
– Ugyan már! Mennyivel fontosabb az, hogy főztem-e nyáron lecsót, mint mondjuk a délszláv háborúról vagy a törökországi helyzetről alkotott véleményem… Pedig éppenséggel a világ dolgairól is lenne mondanivalóm, de az nem érdekli az újságírókat. Ami a nyilvánosságot illeti: még most is sokan kérdőre vonnak, hogy miért váltam el Bereczki Zolitól, holott idegenként semmi közük nem lenne hozzá.

– Talán csak nehezen fogadják el, hogy az álompárnak annyi...
– Az álompárság ellen már az elején tiltakoztunk, hiába. Az elmúlt másfél évben badarságok tömkelege jelent meg rólunk a sajtóban. Békességben váltunk el, az újságoknak viszont botrány kellett. Amikor megtudták, hogy újra párkapcsolatban élek (Makranczi Zalán színésszel – a szerző), megtalálni vélték a megoldást, én lettem a házasságtörő. Beraktak ebbe a skatulyába, ahonnan esélyem sem volt kitörni, mivel nem válaszoltam ezekre a cikkekre. Szerintem a nézők nem azért vesznek jegyet arra az előadásra, amelyikben szerepelek, mert ezt vagy azt a pletykát hallották rólam. Legalábbis bízom abban, hogy a teljesítményemre kíváncsiak.

– És mi a helyzet a duettkoncertjeikkel?
– A válásunk bejelentését követő hetekben a koncertjeink elején fura volt a légkör. Érezhetően vártak valamit a nézők. Talán maguk sem tudták, hogy mit. Szükség volt néhány percre és pár elütött poénra, hogy elfogadják, a színpadon semmi sem változott. Itt vagyunk, énekelünk, szeretjük és tiszteljük egymást, az pedig, hogy utána ki hova megy haza, csak ránk tartozik. Ez a fura fogadtatás néhány hét alatt elmúlt, mostanában már van, hogy konferálásaink során szóba sem kerül a jelenlegi életünk, pedig sokat szoktunk egy-egy koncerten beszélgetni a közönséggel is meg egymással is. Van bőven közös témánk és emlékünk, amiről mesélhetünk.

– Nemrég egészen barátiak voltak egymással a Sztárban sztár adásaiban. Láthatóan a szerepeiket is élvezték, eljutottak a végéig, és a győzelem is „családban” maradt...
– Számunkra is szórakoztató volt a műsor, imádtuk minden percét, ahogy a többiek is. Nem véletlenül lett az utóbbi idők egyik legnépszerűbb produkciója a közönség körében. Nagy összecsapás nem volt köztünk, örülök Zoli győzelmének. Igazán büszke voltam rá! Ráadásul a magam részéről sorsfordítónak mondhatom a műsort, ugyanis a felkészülés során tettem egy nagyon komoly megállapítást magammal kapcsolatban.

– Mégpedig?
– Rá kellett jönnöm, hogy Zolihoz hasonlóan nekem is vannak nagy kedvenceim, de – ellentétben vele – közülük Edith Piafot, Barbra Streisandot vagy a fiatal Ákost sosem akartam és nem is próbáltam utánozni. Annak idején Zolival az első duettalbumunk készítésekor komoly harcot vívtunk, mert ő a lemez zenei vezetőjeként mindenáron azt kérte tőlem, hogy úgy próbáljam meg elénekelni például a Disney-dalokat, mint ahogy azt az eredeti előadók tették. Eleinte nem is értettem, mire gondol, hiszen világéletemben a saját hangomat kerestem énekesként – ennek ellenére talán a mai napig nem sikerült megtalálnom. Rengeteg stílusban, hangnemben és nyelven énekeltem már, de hogy ki is az a Szinetár Dóra, amikor énekel, azt még sosem fogalmaztam meg magamnak. Nos, innen jött az ötlet, hogy hajrá, készítsünk el egy igazán „testhezálló” anyagot! Már hónapok óta dolgozunk rajta Müller Péter Sziámival, akit büszkén mondhatok a barátomnak, és aki rengeteget segít a hangom megtalálásában. Szép lassan elkészül az első dal, remélhetőleg őszre egy album is összeáll majd.