Dés László: Dzsesszül gondolkodom

– A családból örökölte a tehetségét?
– Nincs zenész elődöm. Csupán az egyik nagybátyám zongorázott krimókban a negyvenes években, főiskolásként, hogy egy kis zsebpénzt keressen. Kisgyerekkoromban otthon egy szovjet lemezjátszóról apám komolyzenei lemezgyűjteménye, főleg romantikusok, Mendelssohn, Csajkovszkij, Liszt szólt. Bár az óvónők javaslatára zenei általános iskolába jártam, onnan a gimnázium zenei tagozatos osztályába mentem, mégsem készültem muzsikusnak.

– Valaminek történnie kellett menet közben…
– Tizenhat évesen Mihály bátyám és a barátai körében hallottam először dzsesszt. Elsős egyetemistaként összejöttek, beszélgettek, és közben a prágai dzsesszfesztivál felvételeit meg lengyel dzsesszlemezeket hallgattak – ezekhez lehetett hozzájutni 1970 táján. Villámcsapásszerűen ért a felismerés: ezt akarom csinálni! A kamaszoknak nem könnyű kitalálniuk, merre induljanak el, mire tegyék fel az életüket – nekem óriási szerencsém volt ezzel a hirtelen jött elszántsággal. A mélypontok után egyszer csak minden nagyon egyértelművé vált, attól kezdve mint egy őrült gyakoroltam. A dzsessz a szenvedélyemmé vált.

– Milyen mélypontokra célzott?
– Jó eszű, de rossz tanuló voltam. Mert szó szerint csak arra szántam időt, ami érdekelt: a zene mellett az irodalomra és a történelemre. Más nem létezett. Sok gondom származott a devianciámból.

– Ön mint szabályszegő?! Nehéz elképzelni a mostani mértéktartó, visszafogott, halk stílusának ismeretében.
– Nincs ebben semmiféle ellentmondás. Én nem lógtam, nem balhéztam, nem verekedtem. Az én lázadásom főleg visszahúzódásból állt. Például amíg mások kémiadolgozatot írtak, én ültem a leghátsó padban az ablak mellett és Émile Zolát olvastam. A tanárom nem tudott hatni rám, legfeljebb beírt egy újabb egyest. Mindig csak két könyvet hordtam a táskámban: az egyiket épp olvastam és egy másikat tartaléknak, ha az elsőt befejezem. Ezt a passzív ellenállást a tanárok jobban utálták, mint a nyílt színi lázadást, mert jobban bomlaszt. Ebből a státusból a dzsesszrajongásom mutatta meg a menekülő utat: átmentem a konzervatóriumba klarinét, majd a főiskola dzsessz-szaxofon szakára.

– Nem nyomasztották kétségek, vajon ki lesz majd vevő önre? Hisz a dzsessz nem kimondottan tömegzene, és Magyarország sem dzsessznagyhatalom.
– Először is, aki művészpályát választ, az meg van áldva egyfajta fanatizmussal és idealizmussal: ha teljes odaadással csinálom, majd jó leszek, és mást is érdekel, amit csinálok. Persze számoltam azzal is, hogy csak egy szűkebb réteg lesz fogékony a zenémre. A dzsessz nem képes olyan tömegeket vonzani, mint mondjuk a popzene, de ez engem egyáltalán nem zavart. És utólag nincs is okom elégedetlenségre: ami nálunk elérhető, azt a Dimenzióval és a Trio Stendhallal elértük, sőt komoly nemzetközi sikereink is voltak.

– Meg is tudott élni belőle?
– Na, azt azért kezdetben nem! Úgy a nyolcvanas évek közepéig a stúdiózenélés biztosította az én szabad életemet: a legkülönfélébb rock- meg gyereklemezeken fújtam, később írtam zenét német, osztrák úti- és természetfilmekhez is. Egész jól kerestem ezekkel, tisztességesen eltartottam belőle a családomat, és kiélhettem a zenei vágyaimat a dzsesszzenekarral. Nem utolsósorban sok rutint szereztem, egyik munka hozta a másikat.

– Annak köszönhetjük a sokszínű életművét, hogy nem tudott ellenállni a változatos felkéréseknek?
– Kell, hogy legyen bennem némi affinitás meg kíváncsiság, akarás, amit a más műfajokban dolgozó alkotók éreznek és felkérnek egy-egy új feladatra. Szerencsésnek érzem magam, hogy számos zenei területen és stílusban kipróbálhattam magam, s közben végig a hangszeremnél maradhattam. Nézőként izgatott a színház világa, mindig szerettem volna „beleszólni” – megadatott a musicalek és a színészlemezek által. Szeretem az irodalmat – mostanság a Szó és Zene sorozatban kortárs magyar írók szövegeire improvizálok, méghozzá megtisztelő módon Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál rám bízza az estek szerkesztését. Izgat a történelem – a holokauszt-emlékév kapcsán több felkérést kaptam dzsesszzenészként, épp Radnóti és korunk címmel állítok össze egy előadást, Ferencz Győző segítségével. Mácsai Pállal, Fullajtár Andreával és rajtam kívül még két muzsikussal adjuk elő, ráadásul az egyik a fiam, aki ütőhangszereken játszik.

– A komolyzenét még csak érteném, de az ördög ügyvédjeként kérdezem: minderre alkalmas a dzsessz?!
– Igen. A dzsessz egy nagyon kifejező, szabad zene, hihetetlen kötöttségekkel. A zenésznek a hosszú egyéni felkészülést, rengeteg gyakorlást követően aztán el kell szabadulnia, a komponált, bonyolult zenei szövetet ki kell bontania a koncerteken, a pillanat hevében. Ebből bárhová el lehet jutni, míg fordítva nem igaz, mondjuk egy musicalszerző nem tud dzsesszül gondolkodni. Erről a biztos alapról indulva tudok sokfelé kalandozni.

– De gyökeret más műfajban sem eresztett, hiába alkotott maradandót musicaltől a filmzenéig. Miért állt tovább mindig? Ennyire nyughatatlan lélek?
– Ha valaminek sorozatgyártásszaga lesz, abban a pillanatban kiszállok. Addig csinálok valamit, amíg valóban élvezem, amíg nem kell futószalagon termelnem. És mivel saját magamat zsigerelem ki, a saját invencióimat kell megcsapolnom, így óriási szívességet teszek magamnak azzal, ha nem mindig ugyanabban a műfajban kell újabb és újabb nagyot gurítani. A folytonos másság nem merít le, hanem új erőre kapok tőle. Látom, milyen sok alkotó esik bele abba a hibába, hogy egyszer sikerült neki valami, és egész életében azt próbálja megismételni. Nem szabad félni a váltástól.

– Ön bizonyára nem fél, merthogy bátran szót emel közéleti kérdésekben is.
– De mindig ügyek, és nem pártok mellé állok! Például felháborított nemrég, amikor a parlament törvénymódosítást fogadott el arról, hogy az üres adathordozókba beépített jogdíjak negyedét nem az Artisjus jogvédő egyesület osztja fel a művészek számára, hanem a Nemzeti Kulturális Alap büdzséjébe kerül. Pártállástól függetlenül háborodik fel az a művész, akinek kivesznek a zsebéből olyan pénzt, ami jár neki. Sosem vágyódtam el ebből az országból, nekem a zene kinyitotta a világ kapuját, mégis, naponta dőlnek ránk olyan hírek, amiktől rosszul érzem magam. Ezek arról árulkodnak: még mindig mennyire sérülékeny a demokráciánk, milyen piszkos játékok folynak itt. Csak még egy példa a közelmúltból: megbocsáthatatlan számomra, hogy a német megszállás emlékműve ügyében a kormánykoalíció és a nyíltan antiszemita Jobbik összejátszik. Sajnos nem véletlenül.

– Nem tart attól, hogy aki véleményt formál, azt könnyen beskatulyázhatják?
– Ez egy alpári, sanda szokás nálunk. Ha kritizálom is a jelenlegi hatalom bizonyos döntéseit, még nem jelenti azt, hogy a másik tábort képviselem. Innen beszélek, a saját koordinátarendszeremből, és nem valamelyik párt szoknyája alól. Egy szabad, független polgár vagyok, a saját nevemben beszélek.