Kassai Viktor: Mint zenésznek a dallam

– Hülye bíró! Bántó, ha ezt mondom?
– Mivel viccből mondta, ezért nem sértődöm meg ezen.

– Pedig a meccseken ez a gyengébb beszólások közé tartozik, és ritkán nevetnek, akik kiabálják.
– Ez hozzátartozik a futballpályák hangulatához. A játékvezetők kapnak ennél cifrább megjegyzéseket is, de aki nem tud ehhez hozzászokni, az ki se menjen a pályára.

– Ehhez hozzá lehet szokni?
– Bizonyos szinten igen.

– Szerintem pedig ez – valahol – nem normális.
– Aki játékvezetőnek áll, az számoljon azzal, hogy az emberek kritikusak lesznek vele szemben, és nem fogják szeretni. Tisztelni talán, de azt ki kell érdemelni. Egy játékvezetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy minden döntése elégedettséggel tölti el az egyik csapatot és annak szurkolóit, viszont ugyanazzal az ítéletével magára haragítja a másik csapatot és annak drukkereit. Nekünk nem a népszerűségre kell törekednünk, hanem hogy minden körülmények között betartassuk a szabályokat.

– Ha maga mondja, végül is profi. Tényleg, mennyit változott az élete, amióta csak a játékvezetésnek él?
– Mindennap edzés, folyamatos felkészülés, utazás itthon és külföldön, hazai és nemzetközi mérkőzések. Évek óta így élek. Örülök, hogy csak a játékvezetésre koncentrálhatok, de fontos tapasztalatokat szereztem az idegenforgalom területén is, amikor még munkahely mellett fújtam a sípot.

– Csak azért kérdezem, mert sok helyen olvastam, hogy megváltozott az utóbbi időben.
– Tudom, mostanában sokan ezt mondják, de soha nem indokolják, mit értenek ezalatt. Többnyire olyanok mondják ezt, akik nem is ismernek személyesen.

– Mégis, miben változhatott?
– Harmincnyolc évesen nyilvánvaló, hogy nem lehetek ugyanaz a kölyök, mint aki tizenöt évesen szinte remegő lábakkal elkezdte a játékvezetést a bicskei körzetben. Izgulva, félve készültem Csabdin, Vértesacsán vagy Kajászón egy körzeti meccs előtt, ma pedig túl vagyok több mint 200 NB I-es mérkőzésen, nyolc éve folyamatosan a Bajnokok Ligájában vezetek mérkőzéseket, FIFA-játékvezetőként, Európa legnagyobb stadionjaiban. Magabiztosabb lettem, köszönhetően a magam mögött hagyott éveknek, a tapasztalásoknak, a kitartó munkának és a folytonos tanulásnak.

– Kamaszként tudta, meddig juthat a játékvezetésben?
– Egy játékvezetői pályafutás első pillanatai¬ban még elképzelhetetlenül nagy a távolság az első szárnypróbálgatások és egy világbajnoki mérkőzés levezénylése között. Játékosként hamar tudatosult bennem, hogy nem vagyok kiugró tehetségű futballista, ezért a figyelmem édesapám ösztönzésére, a játékvezetés felé fordult. Szerettem a focit, a meccsek hangulatát. Nem terveztem előre, csak vezettem a meccseket hétről hétre, hónapról hónapra. Aztán, kilenc év játékvezetés után, 1999-ben az NB I-ben is bemutatkozhattam egy Zalaegerszeg–BVSC mérkőzésen.

– Sportos gyerekkora volt.
– Tudtam a kötelességeimet, komolyan vettem a választott hobbimat, a játékvezetést. Sportszerű életet éltem, hétvégenként nem szórakozni jártam, hanem a másnapi mérkőzésemre készültem. Nem voltam nyafka gyerek, az iskolában is inkább a vagányabb srácok közé tartoztam, s ennek talán a játékvezetésben is hasznát veszem.

– Jó, ha a játékvezető csibész?
– Abból lehet igazán jó játékvezető, aki képes a játékos fejével is gondolkozni. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy játékos miként próbálja meg kikerülni a játékszabályokat, akkor nagyobb esélyünk lehet betartatni azokat. Sok konfliktust megelőzhetünk azzal, ha a játékosok érzik: tisztában vagyunk a trükkjeikkel.

– Ettől lesz tekintélye?
– Tekintélyünket a jó ítéleteinkkel tudjuk megalapozni. Nem attól lesz tekintélyünk, hogy baráti viszonyt ápolunk játékosokkal vagy edzőkkel. A mi hitelességünk a következetesen és helyesen alkalmazott ítéleteinken áll vagy bukik. A játékvezetők kicsit olyanok, mint a buszsofőrök. Nélkülük nem működik a tömegközlekedés, de az utasok ritkán beszélnek a buszvezetők teljesítményéről, amikor sértetlenül leszállnak a járműről. Emlékszem, gyerekkoromban arról lehetett tudni, ki az igazán rutinos buszvezető, akinél a műszerfalon a balesetmentes közlekedésért kapott jelvények sorakoztak: 250 ezer, 500 ezer vagy 1 millió kilométert is vezettek anélkül, hogy bárki tudta volna a nevüket.

– Kassai Viktornál mit jelent, mondjuk, az 500 ezer kilométer?
– A bemutatkozásomat a Bajnokok Ligájában vagy a 2008-as pekingi olimpiai döntőt.

– Hol volt az egymilliomodik kilométere?
– A dél-afrikai világbajnoki szereplés és a 2011-es Bajnokok Ligája-döntő. Ezek eddigi pályafutásom csúcspontjai.

– Miközben szokott kölyökmeccseket is vezetni. Miért?
– Mert igazi felüdülést jelentenek. A gyerekek még romlatlanok, őszintén futballoznak, sokszor észre sem veszik, hogy a pályán vagyunk. Ha véletlenül szabálytalankodnak is, ösztönösen megállnak. Ha kimegy róluk a labda, sarkon fordulnak, visszafutnak a helyükre, és nem reklamálnak.

– Merthogy a felnőttek, a profik már csibészek?
– Ha hírnévért, dicsőségért és nem kevés pénzért megy a küzdelem, a legtöbb labdarúgó szinte mindent megtesz azért, hogy elérje a célját. Ezért is kell nagyon résen lennünk a mérkőzéseinken.

– És mi a helyzet az öregfiúkkal?
– Náluk már nem a hírnév és a prémium számít, de nem könnyű nekik vezetni, hiszen minden hájjal megkent öreg rókák játszanak. A játékvezetésben van is egy aranyszabály: újonc játékvezetőt soha nem szabad öregfiúk-meccsre küldeni, mert a rutinos farkasok felfalhatják a fiatal bárányt.

– Visszajár kamaszkori mérkőzéseinek helyszíneire?
– Azóta nem voltam azokon a pályákon, de gyakran eszembe jutnak az óbaroki, alcsútdobozi vagy mányi mérkőzések.

– Mi változott azóta?
– A játékvezetőkért most sem rajonganak a futballpályákon. Az infrastruktúra azonban sokat fejlődött, hiszen a kilencvenes évek elején sokszor a kocsiban, a téesz portáján vagy a falusi könyvtárban öltöztünk át, most pedig szinte minden településen léteznek megfelelő, komfortos öltözők.

– A karrierje mégis azokban a szegényes időkben ívelt fölfelé, amikor a magyar labdarúgás szintje mélyre süllyedt. Van ebben valami törvényszerűség?
– Annyi mindenképpen, hogy ha egy országban erős a bajnokság, és a válogatott is remekel, akkor senki sem azt nézi, hogy a játékvezetőik kijutnak-e világversenyekre vagy nemzetközi mérkőzésekre. A játékvezetők szereplése akkor értékelődik fel, ha a csapataink és a játékosaink kevésbé sikeresek.

– Ezért is lett hír abból, hogy a brazil világbajnokságon nem vezethet meccset magyar játékvezető.
– Csalódott vagyok, hogy így alakult, de nem hirdettek emiatt nemzeti gyászt. A közvélemény természetesnek vette, hogy kollégáimmal ott leszek a brazil vb-n, de a sportban semmire nincs garancia.

– Az ön nemzetközi karrierjébe viszont – mivelhogy 45 év a FIFA-játékvezetők felső korhatára – még két Európa-bajnokság és egy világbajnokság is beleférhet.
– Ez nem olyan rossz kínálat. Nagy szakmai elismerés lenne kijutni bármelyik tornára is, de éppen az idei világbajnoki kijelölés mutatja azt, milyen nehéz Európából kvalifikálni magunkat egy nagy tornára. De a célunk nem lehet más, mint hogy ilyen nagy eseményeken képviselhessük a magyar játékvezetést.

– Miközben sokan úgy gondolják, hogy az angol–ukrán Eb-meccsen (2012) meg nem adott gól miatt nem mehet most Rióba, és emlegetnek még egy Bayern–Barcelona (2013) meccset is...
– A FIFA-döntés konkrét hátteréről nincs információnk. Egy játékvezetői teljesítmény megítélésének vannak objektív és szubjektív elemei is, ám a mi dolgunk nem az, hogy találgassunk. Amit tehetünk, hogy folyamatosan fejlesszük képességeinket. Minden mérkőzés után kielemezzük a teljesítményünket, önkritikusan értékeljük magunkat. Nem ismerek olyan játékvezetőt, aki azért lépne a pályára, hogy hibázzon, de a hibázás esélye, sajnos, benne van a tevékenységünkben.

– Vagyis mit jelent a karrierjében, hogy nem lesz ott a riói vébén?
– Szépségfoltot, amitől még lehet szép és eredményes egy pályafutás. Büszke vagyok a játékvezetői karrieremre. Nekem a játékvezetés ugyanis olyan, mint egy zenésznek a dallam. Élvezem és szeretem. Erről szól az egész életem.