Kossuth apánk, Kossuth-kifli, Kossuth-rostélyos

Megoszlanak a vélemények, hogy a kifliformára szaggatott diós-vajas piskótát vagy a mandulatöltelékkel bélelt pozsonyi kiflit illeti-e a megtisztelő Kossuth-kifli elnevezés. Az viszont bizonyos, hogy a kedvelt sütemény Pozsonyból indult el hódító útjára.

Az 1840-es évek elején az országgyűlési képviselők gyakorta szálltak meg a pozsonyi Zöldfa fogadóban, melyet Palugyay Jakab, korának ismert vendéglőse és borkereskedője vezetett. A Pozsony Gundeljaként is emlegetett Pa­lu­gyay messze földön híres konyhát vitt, étlapján előkelő helyet kaptak a táj jellegzetes ételei is. A képviselőket is rendszeresen megörvendeztette valami helybeli finomsággal, így gyakran zárta a vacsorákat a diós, mákos és mandulás pozsonyi kifli. Kossuth, aki ugyancsak sűrűn megfordult a Zöldfában, a finom sütemény kevésbé ismert, mandulás változatát kedvelte – valószínűleg ezért lett az édes töltött kifli „keresztapja”.

Kossuth nevéhez elsősorban a kiflit társítjuk, hiszen az a legismertebb. Pedig létezik Kossuth-kenyér, Kossuth-rostélyos is.

A Kossuth-kenyér úgy készül, hogy 3 tojássárgáját 12 dkg cukorral habosra kavarunk, hozzáadunk 2 dkg kakaót, 6 dkg aprított mandulát, csipetnyi fahéjat, fél citrom reszelt héját. Belekeverjük a kemény habbá vert tojásfehérjét, végül beleszitálunk 14 dkg lisztet. Sütőpapírral kibélelt őzgerincformában úgy sütjük, mint a piskótát. A Kossuth-rostélyoshoz a marharostélyos-szeleteket forró zsírban mindkét oldalukon hirtelen megpirítjuk, majd paprika- és paradicsomszeletek hozzáadásával, sóval-borssal ízesítve puhára pároljuk. Köretként gombapéppel töltött krumpli dukál hozzá.

A kétkedőkben joggal vetődik fel a kérdés: lehet, hogy a Kossuth-kifli, -kenyér és a többiek mind csak a XIX. század végén tomboló Kossuth-mítosz szüleményei? Ha így is van, bizonyos, hogy a Kossuth nevével fémjelzett étkek a magyar gasztronómia hírnevét öregbítik, s a receptek örök időkre beiratkoztak a szakácskönyvekbe.