Sötét a jövőnk - a kiváló tudós aztán tudja, miről beszél

Toronymagasan a legdrágább kórságok az agyi betegségek. A politikusok világszerte rádöbbennek, ezek kezelése mekkora gazdasági és nem utolsósorban családi terhet jelent. Minap megállapodás született nálunk is: 12 milliárd forintos kormányzati támogatással Nemzeti Agykutatási Program indul.

– Valóban az agybetegek kezelése emészti fel a legtöbb pénzt?!

– Igen, nem kétséges. Az Európai Unióban 2010-ben 798 milliárd euróba került. Miközben az agybetegségek után következő öt legdrágább – a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák, a diabétesz, a krónikus tüdőbetegségek és a reumatoid artritisz – együtt vitt el úgy 500 milliárd eurót.

– Ha tippelnem kellett volna, a rákot mondtam volna a legköltségesebbnek, a méregdrága kutatások és a folyton megújuló terápiák, gyógyszerek miatt.

– Attól olyan drágák az agybetegségek, hogy hosszú ideig együtt lehet élni velük. Ha belegondol: míg egy szívinfarktusos vagy rákos beteg hamar meghal, addig egy autizmussal született gyerek vagy egy skizofrén egy teljes életet leélhet gyógyszerekkel, s közben nemcsak ő nem dolgozik, hanem gyakran egy őt ápoló családtagot is kivon a munkavégzésből. És a számok rohamosan nőni fognak!

– Miért látja ilyen sötétnek a jövőt?

– Vegyük például az átlagéletkor növekedését: dicséretes célkitűzés, de ez azzal jár, hogy automatikusan nő az Alzheimer-kóros és egyéb időskori elbutulásos esetek száma. Ma már biztosan tudjuk, hogy minden ember agya Alzheimer-kórra van „elrendelve”, csak nem érjük meg mindannyian. Ha 120 évig élnénk, garantáltan mindenki ebben szenvedne. Vajon mi értelme életünk utolsó negyedének, ha nem vagyunk saját létezésünk tudatában, nem ismerjük fel a családtagjainkat sem, csak terhet jelentünk nekik és a társadalomnak?! Szeretne ilyen áron tovább élni?!

– A tudomány rohamléptekben fejlődik, szeretném hinni, hogy mielőbb megtalálják a megoldást…

– Maradjunk a példánál: az Alzheimer-kórt jobbára csak kezelni tudjuk, megállítani és gyógyítani nem. Számos agybetegséggel így vagyunk. Egyre többet tudunk róluk, tán közelebb is kerülünk a megoldáshoz, de még nem látjuk az alagút végét.

– Melyik betegséget ismerjük a legkevésbé?

– A skizofréniánál (tudathasadásos elmezavar – a szerk.) vagyunk legtávolabb a válaszoktól. Ennek elsődleges oka az, hogy nincs állatmodell, skizofrén patkányt még senki sem látott, élő emberen pedig nyilván nem lehet kísérletezni.

– És melyikkel szemben állunk nyerésre?

– Például az epilepsziát kiválóan lehet vizsgálni állatkísérleteken keresztül, a kutatók egyre jobb gyógyszeres terápiát dolgoznak ki, és az így kezelhetetlen esetekben az epilepsziás fókusz műtéti eltávolítása megoldást jelenthet. Számos elváltozást fedeztünk fel ezeknek a kóros agymintáknak a vizsgálatával, és patkánymodellekben azt is meghatároztuk, melyik lehet oka és melyik okozata az epilepsziának. Parkinson-kórnál is nyerésre állunk: a mozgásszabályozás idegpályáinak ismerete lehetővé tette, hogy a gyógyszerekkel már nem kezelhető esetekben mélyagyi stimulációval tünetmentessé tegyék a beteget.

– Az Alzheimer-kór mellett a depressziót szokta emlegetni mint a civilizált társadalmakat leginkább fenyegető veszélyt. Miért?

– Napjainkban az információrobbanás olyan terhet ró az emberi agyra, amely meghaladja annak alkalmazkodóképességét. Az ember persze megoldásokat keres, például a drog és az alkohol lila ködébe burkolózva próbál menekülni az impulzusok özöne elől. Másik lehetőség, hogy elhiteti magával, képes ilyen mennyiségű információval megbirkózni, csügg a média minden formáján, szörfölget az interneten. Amikor valaki leül a számítógép elé, még rendelkezik motivációval, hogy mit keres, de ez hamar elveszik, amikor az illető elkalandozik, órák hosszat ide-oda kattintgat. Vagyis teleírja agyának átmeneti tárolórekeszeit információval – ám ezek később felhasználhatatlanok. Ugyanis ha nem rendelünk hozzájuk érzelmi vagy motivációs tartalmakat, belső világunk impulzusait, akkor ezekből nem lesznek könnyen előhívható emléknyomok. Nem támad belőlük egyetlen eredeti gondolat sem. Ettől az ember folyamatosan frusztrálttá válik, eluralkodik a kudarc, a sikertelenség érzése, ez pedig kiváló táptalaja a krónikus stressznek, majd a szorongásnak, a depressziónak. Ugyanakkor a rendkívül hatékony kommunikációs technológiák hajszolása, a kommunikáció elszemélytelenedése, érzelmi kiüresedése lelki elsivárosodáshoz vezet.

– Siralmas kórkép! Tudja a gyógymódot rá?

– Túl kell élni ezt az információrobbanást. Mert amíg nem segítjük az agyunkat az alkalmazkodásban, terjedni fognak a pszichés betegségek. Ne írjuk tele a memóriarekeszeket haszontalan szeméttel. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy bármilyen művészeti tevékenység és műélvezet mennyire egyedivé teszi a belső világunkat, a gondolkodásunkat. És ettől nemcsak boldogabbak, de kreatívabbak is leszünk. Teljesebb életet élhetünk.

– Nem késő ezt idős korban elkezdeni?

– Jó hírem van: az idősek is folyamatosan dolgoztassák az agyukat, mert bár új idegsejtek – egy-két kivételes agyterülettől eltekintve – már nem születnek, de az intenzívebb használattól sarjadzanak a nyúlványaik, és nem mindegy, hogy egy idegsejt 10 vagy 100 ezer másikkal kerül kapcsolatba. Egy kísérlet során angol taxisofőröknek azt adták feladatul, képzeljék el, hogyan jutnak el London egyik pontjáról a másikra, s közben műszerekkel figyelték az agyukat. Így vették észre, hogy a hip­­po­kam­pusz – az agy térbeli memóriával kapcsolatos része – náluk nagyobb, mint az átlagembernél. Az agyat egyébként a szociális kapcsolatok veszik optimálisan igénybe, minden érzékszerven keresztül, érzelmekkel kombinálva. Vagyis megfordítva: a szellemi leépülést leginkább az gyorsítja meg, ha az ember kiszakad szociális környezetéből – ezt semmilyen agytorna nem pótolhatja.

– Az agy működésének hány százalékát ismeri a tudomány?

– Erre nem lehet válaszolni. Szabad akarat, lélek, éntudat, tudatos és tudattalan cselekedetek – számtalan kérdés merül fel a működésével kapcsolatban. Hétmérföldes léptekkel haladunk az agy megismerésében, de a végcél nagyon messze van. Az agykutatás legnagyobb kérdése, hogy az agy egyáltalán képes-e megismerni önmagát. Az agy az anyag evolúciójának csúcsa, legkomplexebb terméke, maga a milliárdnyi évek alatt öntudatára ébredt anyag. Én már annak is örülnék, ha életem során az egéragy működését megismerhetnénk!

– Ön elfogadja a darwini evolúció elméletét, de azt a teremtés eszközének tekinti. Ez a vallásos neveltetéséből fakad, vagy munkája során szembesült a tudomány határaival?

– Bizonyára a családi neveltetés is szerepet játszik, de engem a tudományos megismerés nem távolabb sodort a vallástól, hanem inkább még közelebb hozott hozzá. Gondoljon csak bele: 14 és fél milliárd évvel ezelőtt ősrobbanással jött létre a ma ismert kozmosz. Ebben az anyagi világban öt fő fizikai állandót nem lehet levezetni sehonnan sem, egyszerűen van, ekkora és kész. Ilyen például a gravitáció. Fizikusok bizonyították, hogy ha a nehézségi erő csak egymilliomodnyival kisebb lett volna az ősrobbanás pillanatában, akkor az univerzum szétspriccelt volna; ha pirinyót nagyobb, visszazuhant volna önmagába. Tényleg a semmiből, a semmi által, céltalanul alakult minden így?! Az a hihetetlen rend és csoda, amit tudósként látok az agyműködés során, megerősítette: ennyi véletlen nincs. Véleményem szerint ezt meg kellett előznie egy teremtő szándéknak, akaratnak – ez a hitem alapja. Tisztelem az ateistákat, mert nekik nagyobb a hitük az enyémnél: ők a számomra elképzelhetetlen mennyiségű véletlenben és mindezek céltalanságában hisznek.