Ahányat ad az Isten

Edina volt az első: mikor vele várandós lett, Máriának ott kellett hagynia a kereskedelmi iskolát. Az, hogy „elvetesse”, fel sem vetődött. Aztán jöttek sorban a többiek: Mihály 23, Tímea 21, Ildikó 18, Kitty 16, Máté István 13, Enikő Ilona 10, Bence Bálint 8, Dániel Zoltán 5, Szilvia Lilla 2 éves. Van már egy unoka is, Tímea 2 és fél éves kislánya.

Mária 41, István 43 esztendős. Amikor 1999-ben megismerkedtek Nagymaroson, az asszonynak már öt gyermeke volt.

– Amikor megláttam, azt mondtam a barátomnak, ez a nő lesz a feleségem – emlékezik István az első találkozásra. – Mikor megtudtam, hogy öt gyermek anyja, egyáltalán nem zavart.

– Az első férjemmel akkor már rosszul éltünk – folytatja Mária. – Évek óta Németországban dolgozott, egyedül éreztem magam. Istvánt nagyon megszerettem, s a válás után igaza lett: hozzámentem feleségül.

Újszilvástól nem messzire, Tápiószőlősön kezdtek új életet 2001-ben. Közös gyermekeik kettős nevet kaptak, mint az anyjuk. Kezdett kicsinek bizonyulni a ház, Újszilváson vettek nagyobbat. Aztán építkezni kezdtek itt, az Ady Endre utcában, és 2007 nyarán beköltöztek. Háromszobás, 98 négyzetméter alapterületű az otthonuk, nyolcmillió forintba került. A szociálpolitikai támogatásból és a régi házuk árából építették. Van hozzá melléképület, baromfi- és disznóól is, a telek 1800 négyzetméteres. A kertben trágyakupacok sorakoznak a fák közt, kell a szerves anyag a homokra. Van fúrt kút is az öntözéshez, pénzt egy érdi család adott rá.

– Segítenek mások is – szólal meg az asszony, karján Szilvivel. – E nélkül nem lenne bútorunk, gáztűzhelyünk, kaptunk többször ruhát, cipőt, élelmiszert is. A férjem havi bruttó 80-90 ezer forintot keres, 96 ezer a még itthon levő hét gyerekre a családi pótlék, Szilvike után 27 ezer forint a gyes. Havi 60 ezer forint a rezsi, van hiteltörlesztésünk is, be kell osztani a pénzt. A szüleinktől sincs már segítség, mert sajnos egyikük sem él.

– Egy építési vállalkozónál dolgozom – veszi át a szót a férj. – Szeretem a kertet, a fákat, a virágokat, imádom a kertépítést. Egy kastély kertjének a kialakítása például – mint most Hatvanban – igazi öröm. És itthon is szép a portánk, a gyerekekkel együtt műveljük. A kicsiknek is van kis kapájuk, gereblyéjük, nem cserélnék senkivel, amikor kertészkedünk.

Számunkra ők a legnagyobb ajándék. Amit lehet, elvállalok másutt is, jól jön, ha valamit kapok érte. Sok mindenhez értek, bár szakmát sajnos nem szereztem, ács-állványozónak tanultam, amit két év után abbahagytam. De a gyerekeink nem maradhatnak szakma nélkül. Mihály felnőtt fejjel pótolja, amit előtte elmulasztott, Ildikó cukrásznak készül. Máténak és Enikőnek is megvan már az elképzelése: a fiunk szintén cukrász vagy szakács szeretne lenni, a lányunk pedig tanár vagy könyvtáros.

Visszatérve a lakásba, Enikő hozza is az ellenőrzőjét, csupa jeles sorakozik benne. Ugyanilyen szép Bence könyvecskéje is. Máténak – aki érkezésemkor épp fát vágott az udvaron – a jegyei nem ennyire jók, de a szülei szerint ő a lelkiismeretesség mintaképe: a kistestvérétől a jószágok gondozásáig mindent rá lehet bízni.

Vasárnap van, közeledik az ebéd ideje. Nem lesz nagy „lakoma”, s bár az idő lehűlt, begyújtani is csak most fognak, mert spórolni kell a fával.

– A mi gyerekeink megértik ezt – néz rám elgondolkozva Mária. – Nem irigylik másoktól, hogy nekik több jut. De büszkék rá, hogy soha nem mennek szakadt, koszos ruhában az iskolába, s ha veszünk egy százforintos csokit, abból mindegyikük kap. Nekem azért néha elfacsarodik a szívem, mikor nézem őket, mert jó lenne jobb ruha, több étel. A férjemmel mi bizony néha koplalunk. De ha újra döntenem kéne, őket választanám: a tíz gyermeket. Vagy ahányat ad az Isten…