Rossz vígjáték pereg - Interjú Mészáros Márta filmrendezővel

– El kellett halasztanunk az interjút, mertkórházba került. Mi történt?

– Ne aggódjon, nincs nagy baj. Nem volt túl jó a kedélyállapotom, ezért kivizsgáltattam magam. Jancsó elvesztése nagyon megviselt. Hatvan esztendővel ezelőtt ismerkedtünk meg, felesége is voltam, három gyereket neveltünk fel. Még mindig hihetetlen, hogy elment. Mellette lehettem a halálakor. Megrázó volt. Kilencvenkét évesen is teljes szellemi frissesség jellemezte, a végsőkig tartotta magát, küzdött az életéért. Sok érdekes személlyel találkoztam az életem során, de olyan tisztességes, okos és különleges aurájú emberrel, mint amilyen Jancsó volt, soha nem hozott össze a sors. Filmjeivel történelmet írt a történelemről, filozófiáról, létről, sorsokról. Hihetetlenül sokat tudott Magyarországról. Az utóbbi időben azonban eltávolodott a közélettől, elkeseredetten szemlélte a változásokat, melyek nem előre, hanem hátrafelé tartanak. Bekövetkezett, amit sejtett: a történelem ismétli önmagát. Pedig a rendszerváltáskor azt hittük, közelebb kerül hozzánk a demokrácia. Tévedtünk.

– Önnek milyen a közérzete?

– Nem érdekel a napi politika, a családom fontosabb. Érdekes, színes egyéniségek vesznek körül, a gyerekeim, az unokáim. Jancsóval mindig is tartottuk a kapcsolatot, feleségével jó barátságban vagyok. Öt nyelven olvasom a világ híreit. Elborzaszt az a folyamatos hazugság, ami állandóan tetten érhető gazdaságban és ideológiában. Még a kádárizmus idején is okosabb, műveltebb vezetők ültek a minisztériumokban. Filmes fordulattal azt mondhatnám, rossz vígjáték pereg előttünk.

– És mi a véleménye a tájékoztatásról?

– Elmagyarázhatatlan, amit a média művel. Meglehet, azért engedi meg magának a torzítást, mert a világban csupán csak 10–15 millió ember beszél és olvas magyarul, és azt gondolják, ebben az elszigeteltségben a más nyelvűekhez nem feltétlenül jutnak el a manipulált közlések, vagy ha igen, úgyse fogják érteni. Én olvasom és nézem az amerikai, a francia, az orosz és a lengyel híradókat is.

– Melyik a legkorrektebb?

– A posztkommunista országokat tekintve legszabadabb a lengyel média, konzervatív, jobboldali és baloldali egyaránt van. Sokféle vélemény, sokféle gondolat megjelenik, de nem a kormányt szolgálja, hanem párbeszédet folytat vele. Kettészakadt az országom, félelem költözött az emberek lelkébe. Nem mernek hangosan véleményt nyilvánítani, mert attól tartanak, hogy az állásukba kerülhet. Kialakult egyfajta ellenségkép: aki másként gondolkodik, vagy a hatalmon lévőktől eltérően látja a dolgokat, az a másik oldalon állónak számít. Már ott tartunk, hogy művészi vonatkozásban is a hatalom ízlését és gondolatait kell kiszolgálni.

– Idehaza nem kíváncsiak az ön mint értelmiségi, filmrendező véleményére? Nem tudja az érdekeit érvényesíteni a szakmája?

– Kérdésében ott a válasz. Ez a kormány megszüntette a hazai filmgyártást. A Magyar Mozgókép Alapítványt megvádolták, hogy eltüntette a pénzeket, éveken át kutakodtak az ellenőrök, de semmiféle jogsértést nem találtak. A végén elfelejtettek elnézést kérni. Aztán a jogutódját felhalmozódott tartozásai miatt megszüntették, a miniszterelnök pedig 2011-ben kinevezte kormánybiztosnak Andy Vajnát. Kétségtelen, hogy nevet szerzett és karriert csinált az amerikai filmiparban, de nálunk soha nem létezett „filmipar”.

– Látta a filmjeit?

– A Rambót nem szerettem, viszont a Terminator technikailag érdekes, gondolatilag szellemes film. Soha nem értettem, hogy miért mindig gonosz idegen lények akarják elpusztítani a földi civilizációt, akikkel mi szembeszállunk.

– Vajnával szembeszálltak?

– Igen. Regnálása negyedik évének végén járunk, de ez idő alatt tulajdonképpen egy magyar film sem készült el. Amik most kijönnek, azokat még a régi érában kezdték forgatni koprodukcióban, főleg német, osztrák, francia pénzekből.

– Akkor hová került a nemzeti filmgyártás megújítására szánt pénz?

– Nem tudjuk. Forgatókönyvírásra adnak valamennyit, aztán vagy lesz belőle film, vagy nem. Szász János A nagy füzet költségvetésének csak töredékét kapta a Magyar Nemzeti Filmalaptól, ahogyan Mundruczó Kornél is új filmjéhez.

– Önnek miért nem adnak?

– Valószínűleg nem kíváncsiak arra, hogy mi a véleményem a világról, az európai vagy a magyar valóságról, a családról, az anyaságról. Megszüntették a szerzői filmeket. A rendszerváltás előtt érdekességnek számított, mi történik a vasfüggöny mögött, Jancsó, Szabó, Makk, Sára, Mészáros vagy Tarr alkotásaira odafigyeltek. Nekem van olyan filmem, amit több országban adtak el. Szinte nincs is olyan fesztivál, ahol ne nyertem volna díjakat. Vajna koncepciója szerint hétnyolc vígjáték, két-három dráma elég egy évben. Pedig már Sztálin is megmondta: nem sok filmet kell gyártani, hanem jókat – végül egy készült, ami bűnrossz volt.

– Vajna működése kudarc?

– Nem látok sikert. Szomorú, hogy a középgeneráció legjobbjai, köztük Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Török Ferenc, Fliegauf Bence évek óta nem jut lehetőséghez. Sokaknak megélhetési gondjaik vannak. Én 2009-ben forgattam legutóbb mozifilmet. De nekem könnyebb, mert Lengyelországban, Németországban, Franciaországban ismernek, és lehetőséget adnak filmes vagy színházi munkákra. Most egy magyar–osztrák dokumentumfilmen dolgozom.

– Kell a nyugdíj mellé egy kis kiegészítés?

– Én még a régi időkben mentem nyugdíjba. De egy nyugati rendező röhögőgörcsöt kapna, ha elárulnám neki, mennyit hoz a postás. Birtokosa vagyok a kihalásos alapon odaítélt Magyar Mozgókép Mestere címnek, amiért havi juttatás jár, az valamit javít a helyzeten.

– Mi foglalkoztatja jelenleg?

– Régóta izgat egy történelmi alapokon nyugvó téma: azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik a II. világháborúban az ellenség által erőszakkal vagy szerelemből létesített viszonyból születtek. A cselekmény osztrák és magyar szálakon keresztül bonyolódik. Ausztriában 1945 és 1955 között kemény dolgok játszódtak le: a szovjet megszállás beleszólt a családok életébe, a „félrelépő” és szerelmes szovjet férfiakat visszaküldték a Szovjetunióba, a „megesett” osztrák nőket pedig besúgónak bélyegezve letartóztatták vagy száműzték a gulágra. A film gerincét két nő megrázó sorsa adja. Egy öregasszony – akit Törőcsik Marival játszatnék el – felfedi évtizedes titkát: sajátjaként nevelte fel másnak a gyerekét, az övéről lemondott. Tehát a hazugság előbb-utóbb megbukik. Pályáztam vele itthon, forgatókönyvírásra kaptam is némi pénzt, majd közölték, nem érdekli őket a téma. Egy külföldi pályázaton viszont már a harmadik körben tartunk, bekerültünk a legjobbak közé, most Cannes-ba megyünk a forgatókönyvvel, ahol eldől a sorsa.

– Mi lesz a címe?

– Bécsben születtem – de ez még nem végleges. Azért is fontos ez a téma, mert sokáig Ausztriában sem beszéltek arról, hogy mi történt ezekkel a nőkkel és gyerekekkel. Politikai vonatkozásban elhallgatták, noha a szovjet katonák 1955-ben elhagyták az országot, a családok pedig szégyenérzetből titkolták. Aztán Barbara Marx fiatal szociológus-történész orosz archívumokban kutatott, konferenciákat szervezett, és könyvet írt belőle. Még ma is sokan emlékeznek a történtekre, mivel több ezren érintettek.

– Ez lesz az utolsó filmje?

– Nem gondolkodom ilyen kategóriákban. Bár Jancsó halála után sok mindent másként látok. Azt például, hogy az idő gyorsan múlik. Az előbb említett filmen túl szeretnék dokumentumfilmeket forgatni, hiszen azok manapság sokkal érdekesebbek, könnyebben is lehet rájuk pénzt szerezni. Több mint tíz éve írok egy könyvet a szakmámról és az életemről. Az is benne van, milyen nehéz dönteni, melyik az igazi hazám: Magyarország, Oroszország vagy Lengyelország. Egyszerűen európai vagyok. Ami a jövőt illeti, bízom abban, hogy jön idő, amikor olyan filmek készülhetnek, amelyek az életünkről, a társadalomról szólnak. És a közönség is fogja őket szeretni.