1945 óta nincs olyan száma lapunknak, amit ne vett volna kézbe

Nincs olyan száma lapunknak, amelyet ne vett volna kézbe – mondja Szendi István, aki az idén 79 éves lesz. Gyerekkorában a nagyapjától, később az édesanyjától kapta, hat éve pedig – amióta az anyja meghalt – a feleségével ők az előfizetők. A Szabad Föld mindig a család minden tagjának szólt falun, s ma még talán sokszínűbb, mint régen – így látják a fiai, a menyei és az unokái is.

Csikéria, ahol egyik legrégebbi olvasónk lakik, a Csík-ér mentén fekszik, a valaha Szabadkához tartozó puszta innen kapta a nevét. A trianoni határ innenső oldalán maradt Alsó- és Felső-Csikériából 1922-ben született meg Csikéria község, lélekszáma a tanyáival együtt évtizedekkel ezelőtt megközelítette a kétezer főt. Ma már az ezret sem éri el. A téesz 1990-ig – ha nem is volt túl erős – a faluban munkát adott sokaknak, napjainkban azonban kevés itt a munkalehetőség. Másutt van a munkahelye Szendiék két fiának, Istvánnak és Józsefnek is.

Idősebb Szendi István és felesége egyaránt tanyán született: a férfi Csikérián – az asszony, Pintér Matild Kiskunmajsán, ahonnan aztán Kunbajára költöztek. Ötéves volt, amikor az édesapját elvitték a Donkanyarhoz, ahonnan nem tért vissza. István először még gyermekkorában látta meg az árva kislányt, s azt a napot sokat emlegette, mikor tíz év után újra összehozta őket a sors. Három évig tartó udvarlás után ma már túl vannak az ötvenötödik házassági évfordulón, amit nemrég családi körben ünnepeltek. István az asszonyát az esküvő után édesanyja, Szendi Katalin tanyájára vitte haza. Ott, a Kelebiadűlőben töltötték az első éveket, majd építkezni kezdtek Csikérián, az Új utcában. Két év múlva, 1961-ben be is költöztek. Mindketten a helyi téeszben dolgoztak: a férfi traktorosként, kombájnosként, majd gépkocsivezetőként, a felesége pedig a sertéstenyésztésben. Nagyobbik fiuk, István állattenyésztőnek tanult, ő is munkát kapott a téeszben, míg a kisebbik, József vízvezeték- és központifűtés-szerelő lett. Amikor a szomszédjuk a házát eladásra kínálta, megvették Istvánnak. József pedig úgy lett a másik szomszédjuk, hogy lebontották a Kelebia-dűlőben a tanyát, s annak az anyagából nagyrészt felépülhetett az új ház.

– Itt élt aztán édesanyám is, akinek nagyon sokat köszönhetek – szólal meg idősebb Szendi István elérzékenyülten. – Lányként szült engem, az ő nevét viselem, soha nem ment férjhez. Az édesapjának lakatosműhelye volt Szabadkán, de miután 41 évesen egy építkezésen leesett a tetőről, megbénult.

A nagyszüleim ekkor költöztek a tanyára, amelyhez öt és fél hold szántó meg több mint egy hold szőlő tartozott. 1941-től ’44-ig, a magyar időkben el lehetett mindent adni Szabadkán. Mikor aztán újra meghúzták a határt – innen ötszáz méterre –, megint elszakítottak minket a várostól, ami gazdaságilag nagy érvágás volt.

– Mikor éltek a legjobban?

– Amíg dolgozni bírtunk, mindig megéltünk, de most sem panaszkodunk. A nyugdíjunk nem olyan magas, így sokat jelent, hogy a porták ötszáz négyszögölesek, s a kertben nálunk és a fiainknál is zöldség, gyümölcs terem. A faluban amúgy a téeszidőkben sokkal biztosabb volt a megélhetés, most vannak, akik segélyen, közmunkán kínlódnak. Megromlott a közbiztonság is. Régen a legtöbben éjszaka sem zárták az ajtót, Pityu fiunkhoz is, mikor állattenyésztőként dolgozott a téeszben, volt úgy, hogy éjjel csak bement valaki: jöjjön, mert ellik a disznó, s valami baj van. Ma már zárva náluk is a ház, ő pedig biztonsági őrként dolgozik Baján.

– És az unokák? Velük mi lesz?

– Szorgalmasak és tisztességesek, mint a szüleik. Istvánéknál Máté 18, Áron 15, Jóskáéknál Kitti 22, Egon szintén 15 éves. Mindegyikük továbbtanul, Máté az erdészeti szakközépiskolában érettségire készül, Kitti ugyancsak Szegeden harmadéves az egyetemen, biológia szakon. Nagy a világ, féltem őket. Remélem, boldogulni fognak idehaza…