'Senki nem vethet önre követ, amiért el akarja hagyni ezt az embert'

Kedves Ágnes!
Úgy érzem, fordulóponthoz ért az életem. Alkoholista szülők gyermekeként jöttem a világra, a nagymamám nevelt csecsemőkorom óta. Hogy elmeneküljek otthonról, 19 évesen férjhez mentem. Vettünk egy kis házat, hamar jöttek a gyerekek, egymás utáni években három született. A férjem egy idő múlva inni kezdett, kimaradozott, a cimborákkal csavargott, nőzött. Ha berúgott, agresszíven viselkedett, jó pár pofont kaptam. Sokat sírtam, még többet tűrtem, de sehová nem mehettem három gyerekkel. A férjem állandóan váltogatta a munkahelyeit, sokszor hónapokig otthon ült. Én meg nappal a munkahelyemen dolgoztam, éjjel jártam csirkéket szállítani, hogy enni tudjak adni a gyerekeimnek.

Közben korszerűsíteni akartam a lakásunkat, személyi kölcsönt vettem fel a fürdőszoba felújítására, ezt egyedül törlesztettem. Egy nap azonban bezárt a cégem, munkanélküli lettem, már nem tudtam fizetni a részleteket. A férjem akkor már régóta nem dolgozott semmit, s csak a vállát vonogatta: oldjam meg. Elárverezték a kis házunkat, albérletbe kellett költöznünk egy másik kisvárosba. A nagyobb gyerekeim közben befejezték a tanulmányaikat, elhelyezkedtek, nagyvárosban dolgoznak, maguk is máról holnapra élnek. A legkisebb még itthon van, nemsokára végez az iskolában. Szerencsére most újra van munkám, mindent abból fizetünk.

De a férjem nem akar dolgozni. Ötvenéves vagyok, tényleg így kell leélnem a hátralévő életem? Felvetettem: annyi bánatot, keserűséget okozott már nekem, váljunk el. Őrjöngött dühében,megfenyegetett. Azóta nagyon félek tőle, de most már megbeszéltük a fiammal, hogy elég volt. Álmodozom arról, hogy egy olcsó kis házat megveszek a szomszéd faluban, de sajnos feléljük a keresetemet. Mit tehetnék? Kérem, adjon tanácsot, s ha az olvasók közül járt már valaki hasonló cipőben, szívesen venném az ötleteit…
Üdvözlettel: „Reménysugár” jeligére

Kedves Asszonyom!
Minden házasságot megviseli, ha az egyik fél – főleg, ha a férfi – munkanélküli lesz. Természetes, hogy ilyenkor a párja helytáll. De az már nagyon nem természetes, ha az állástalan fél semmit nem tesz annak érdekében, hogy újra dolgozni tudjon, ráadásul rosszul is bánik az őt évek óta eltartó házastársával. Ehhez neki sincs joga, úgyhogy senki nem vethet önre követ, amiért el akarja hagyni ezt az embert. Azzal ne is kísérletezzen, hogy távozásra bírja őt. Menjenek el a fiával egy másik albérletbe, lehetőleg minél távolabb. Ha kisebb lakást vesz ki, talán tud spórolni, bár nem hinném, hogy egy ház ára így is hamarosan összejöjjön, azt meg nem gondolom, hogy valaha az életben még egyszer hitelhez folyamodna. Ha olvasónk közül valakinek volna bármilyen ötlete, szívesen továbbítjuk. Addig is sok erőt kívánok a nagy lépéshez!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes