Fogadalom

Apám az ötödik napon az intenzívről átköltözött a szívosztályra. Este hét óra felé a folyosón várt. Mikor engednek haza? – tudakoltam boldogan, hiszen most már hamarosan otthoni lábadozásra ítélik. Fürkészőn nézett rám, sokára válaszolta: – Erről még nincs szó. Csak elegem lett a csövekből, vezetékekből, itt legalább hasonszőrű nyavalyásokkal beszélgethetek.

Az otthoniakra terelte a szót. Megvagyunk, velünk ne törődj, mindenki ölel, pihenj, végre jut rá időd. Alig egy hónapja ment nyugdíjba, kereste az új ritmust, mindent rendbe akart tenni maga körül.

– Fáradt vagyok, menjünk be, ledőlnék – mondta apám, és a kisasztal alatt a papucsát kereste. Előkotortam, lassan belebújt. A szobában az ágya szélére ült, segítettem a papucsot levenni – csak akkor fogtam fel, az előbb miért húzta fel annyira nehezen: mindkét lába cipónyira dagadt. Felnéztem rá, aztán vissza a lábára, majd megint őrá. Értetlenkedésemet fájdalmas-furcsa mosollyal tette helyre:
– Nem hajtja már ki a vizet a motor. Nem vagyok épp a csúcson, azt mondják a doktorok, hatvanéves létemre úgy húsz esztendőt „feltagadhatnék”…

Fél könyökre heveredett. Mintha a következő hetekre szólna intelme, anyámat említette: figyeljek rá, legyek mellette mindenben. És milyen jó is a kislányaimmal bolondozni, percre se vegyem le róluk vigyázó szememet. Feleségem, nővéreim következtek. Szeretetről, szolgálatról, reményekről, örömökről rendelkezett.

Fájt, hogy az én rettenthetetlen apámat meggyötört szívével küszködni látom. Nekem mindig az ő szava volt a kérdőjel nélküli igazság. Ha hibáztam, sosem korholt, segített a bajból kikászálódnom, talpra állnom. Másnak, hogy biztonságban tudja magát, egész ármádia kellett – számomra ő egymagában felért a legyőzhetetlen erővel.

Másnap korán reggel telefonon hívták anyámat: apám az éjjel meghalt. Csak egy gyenge kiáltás szakadt ki belőle – s bevégeztetett. Utoljára még eskümet vette, hogy nélküle is megállom a helyem…

Ma már tudom, amit akkor csak éreztem: fogadalmat tettem a lehetetlenre.