Hagyományőrző lakodalmasra voltunk hivatalosak - Riport, fotóözönnel

Öltöztetnék ugyan az arát, de valaki felfedezi,hogy elfelejtették kivasalni a fehér gyolcsinget. Nosza, Róza néni – teljes nevén Tóvári Pálné Csuhai Róza – feltalálja magát, betöltött nyolcvan éve dacára fürgén elindul vasalót keríteni és kisimítani a cudar gyűrődéseket. Amúgy is rajta tartja a szemét a szihalmi hagyományőrzők viseletén, ami nem csoda, hiszen valamennyi ruhát ő varrta a régi fényképek alapján. Emitt egy szoknya ráncát igazítja, amott rászól valakire, hogy lecsúszott a harisnyája.

– Amikor először bekopogott hozzám Joó Csaba, hogy népviseletet szeretnének, mondtam rá egy cifrát. Mégis beállított több vég anyaggal, annyival, hogy tele lett a konyhám. Végül csak megcsináltam. Nem volt kis munka, hiszen egyetlen férfimellényt 110 gomb díszít – meséli a kezdeteket. Ma már nincs olyan szihalmi lakodalmas, amelyikről hiányozhatna a víg özvegy. Sőt amikor a vőlegény megérkezik, kikérni a menyasszonyt, akkor is előbb őt ajánlják fel neki. Mondván, biceg ugyan, de ritka jó parti a tisztességes nyugdíja miatt... Hátha most elkelek én is! – kacsint egyet. Olyan átéléssel alakítja a figurát, hogy egyszer Miskolcon, ahol előadták a lakodalmas műsort, egy jóképű fiatalember előlépett: ha másnak nem, hát neki kellene a néni. Ott helyben megölelték egymást. Igaz, többre nem jutottak.

+++

– Aztán mindannyian elgyertek a temetésemre! És arra ügyeljetek, hogy ne öltöztessenek talpig feketébe! – jegyzi meg kedélyesen a pajtában üldögélő asszonyoknak Róza néni. Erre is úgy tereli a szót, hogy senki sem szomorodik el tőle.

Öt ropogósra keményített alsószoknya kerül a menyasszonyra, hogy szép faros legyen. Ennyi ruhát cipelni is nehéz, deDobre Ágnes – tán nem ünneprontás, ha eláruljuk, a 19 éves leányzó logisztikai ügyintézőnek tanul –mosolyogva tűri. Nagy megtiszteltetés, hogy a helyi néptánccsoportból, ahol tíz éve ropja, idén épp őt választották ki, az ő fejére kerülhet a koszorú. A vőlegény, Mészáros Dániel – aki a legjobb táncos hírében áll – már több lakodalmasban remekelt, és hősiesen hordja fején a rozmaringággal súlyosbított fekete kalapot a tűző napsütésben. Az illatos fűszernövény egyébként a szerelem jelképe, ezért tűznek belőle az ara mellére is egy ágacskát.

+++

Míg a tájházban készülődik a menyasszony, megismerkedhetünk a lakodalmas többi szereplőjével.

Vőfély és válóperes ügyvéd – valljuk be, kicsit furcsán hangzana, ha így mutatkozna be dr. Joó Csaba. Az persze tény, hogy ő a szihalmi Tobán Hagyományőrző Egyesület elnöke, és az is igaz, hogy ügyvédi irodája van Egerben. Azt azonban kiköti: csak olyan ügyeket vállal, ahol nem várható civakodás néhány kiskanálon, hanem csakis közös megegyezéssel mondanak egymásnak búcsút a házastársak.

– Tősgyökeres szihalmi legény vagyok – mondja az ügyvéd úr, aki olyannyira büszke a gyökereire, hogy néhány éve gondolt egyet, és vett egy házat a faluban. Abból lett a tájház, amelynek berendezését a saját gyűjteménye darabjaival alapozta meg. A népi kultúra értékeinek mentésére pedig 2002-ben megalakították a hagyományőrző egyesületüket. Néptánccsoportot alakítottak, amely évente három tucat fellépést számlál. Azokat a fiatalokat, akik e csoportban ropják, úgy elvarázsolja a népi kultúra, hogy maguknak is igazi hagyományos parasztlagzit csapnak.

Mit is jelent a Tobán? Szihalom arról nevezetes, hogy itt volt a honfoglaló magyarok egyik nyári szálláshelye, mely a Tobán nevet viselte. Anonymus így ír: „Árpád vezér az Eger vize felé tartván, itt megpihent, s övéivel több napig e tájon tartózkodott. Azt a halmot, amelyen számára leveles színt készítettek, Zenuhalmunak (vagyis Szín-halomnak) nevezték.”

– Meg kell érnie az embernek arra, hogy értékelje az otthonról hozott értékeket. A hajdani paraszti világban volt egy szokásrend, amely az élet fordulópontjait, nagyobb eseményeit szabályozta. Eleink pontosan tudták, hogyan búcsúztassák a halottaikat, ahogy azt is, hogyan adják meg a módját a házasságkötésnek. Ezek a rítusok és az életet átszövő vallásosság tartást adtak az embereknek. A nemzedékeken át továbbadott értékek nélkül sikeresek ugyan lehetünk a mai világban, de kiegyensúlyozottak nem – magyarázza dr. Joó Csaba.

A vőfély-ügyvéd egyébként könyvet írt a szihalmi lakodalmi szokásokról. Rendszerint két helyen folyt a mulatozás, külön a fiús és külön a lányos háznál. Nagy távolság nemigen volt a kettő közt, mivel ritkaság számba ment, hogy valaki ne helyből házasodott volna.

Egészséges versengés volt a két ház közt, hol érzik magukat jobban a vendégek.

– Gyerekfejjel én is szívesen beálltam a „szennyesek” vagy „pacalosok” sorába, így nevezték azokat, akik leskelődni jöttek. Ugyan nem mehettek be a lakodalmas házba, de süteménnyel és borral a hívatlanokat is illett megkínálni. Még nagyobb élmény volt, ha részt vehettem a lagziban, s éjfélkor már nyolc-tíz éves koromban megforgathattam a menyasszonyt. Tizenhét évesen pedig vőfélykedtem a testvérem lakodalmán.

Azóta a régi öregek szövegkönyvéből már betéve tudja, hogyan kell „felszólalni” a fogásokat, ugyanis ötvennél több igazi lagziban vállalta a vőfélységet. S ehhez jön még a hagyományőrző lakodalmas: az idei a kilencedik a sorban, és hatszáz vendéget fogadtak. A nem „élesben” játszódó lakodalmas szokása nem új keletű találmány: az 1896-os millennium idején is tartottak ilyeneket, az 1930-as években pedig a Gyöngyösbokréta mozgalom tette kirakatba a népszokásokat.

+++

Nem hiába várakozunk a lányos háznál, megérkezik a dalos kedvű násznép. Előbb persze Róza néni kezét kínálják a legénynek – ezúttal is hiába –, majd a vőfély szavai következnek: „Szánják a vőlegényt, ne szenvedtessék, hanem a menyasszonyt karjába eresszék!” A házasulandó fiatalemberről egy versike révén egyebet is megtudunk: „Van neki egy óriási gondja, ami nemcsak a szívét, de a gatyáját is nyomja.” A sürgető kényszernek engedve végre előhozzák a kívánt leányt, és egy falat kalács meg egy kupica pálinka után indulhatunk a templomba. Nem láttam, bal lábbal lépett-e be a leány, de a babona szerint úgy kellett, hogy elkerülje a rontást. Egy másik hiedelem azt tartja: ha nem szűz az ara, az oltár előtt lángot kap a koszorúja. Mindenki megnyugodhat, ezúttal nem kellett tűzoltót hívni.

Miután összeadták őket, az Isten háza előtt eljárják a paptáncot, majd egyenes út visz a vacsora helyszínére. Azaz csak vinne, de kurjantást hallunk: „Álljon meg a nászmenet!” Néhány elszánt legény egy kötelet húzott keresztbe, így egyezkedés következik. Az „útelkötés” régi, bevett módszer, az „útonállók” néhány liter bor és pajzán próbatételek után engedik csak tovább a menetet, amelyhez lovas kocsi is tartozik. Ezen viszik az elkelt leány ágyát, párnáit.

Egykor büszkék voltak erre az örömszülők: a násznép lehetőleg a hosszabb utat választotta, hogy a falubeliek lássák a menyasszony gondosan gyűjtögetett stafírungját. A szihalmi emlékekből kiderül, hogyan változott a hozománylista az idők során. A nagymama, aki 1936-ban ment férjhez, 4 törülközővel érkezett, de a lánya 1955-ben már 10-et vitt magával, az unoka pedig 1979- ben 20 darabot. Fejre való kendőből a nagyszülőnek még 15-re volt szüksége, a lányának egyre, az unokának pedig egyre se. A kaszli, a sifon és a szalmazsák csak az 1930-as évekbeli kelengyét gazdagította. A hetvenes években inkább tucatnyi kombinét, hálóinget és pizsamát adtak a lánnyal, kötényből pedig elég volt egy.

+++

Okosfalva – régen a kalauz így mondta be a szihalmi vasúti megállót. Állítólag azért, mert itt különösen sok eszes embert számláltak. A polgármester, Bóta József szerint ez itt a világ közepe. Egy nagybátyja – aki olyan bátor volt, hogy a csendőr kardját is elkobozta a kocsmában – „tudományosan” levezette: ezt a falut rendre elkerülik a katasztrófák, és ez csakis különleges fekvésével magyarázható.

– Úgy emlékszem vissza a gyerekkoromra, mint egy mesevilágra. A lakodalom óriási eseménynek számított, disznót is vágtak rá. Kedden kezdték a sátrat építeni, a hét második felében nekiálltak a tortasütésnek. Gyerekfejjel örültünk, mert a mi reszortunk volt kikeverni a tojássárgáját cukorral. Cserébe lecsipegettük a süteményszéleket.

Jól megnéztük, melyik kaszliba rakták a maradék édességet, s aztán hetekig rájártunk – emlékszik vissza a falu első embere, aki hét-nyolc évesen kapott kedvet a sütéshez- főzéshez. Ma egy egri vendéglátó-ipari középiskola igazgatója, szakmája lett a gasztronómia. A szülői akarat ellenére ez némi furfanggal sikerült neki: ugrált örömében, hogy sikerült direkt elrontania a gépipari technikumba írt felvételijét, így mehetett pincértanulónak. Most az ő vezényletével rotyogott a töltött káposzta, készült a „kőbe vésett”, szokásos menü. A tyúkhúsleves üstökben főtt az udvaron, csigatésztával adták asztalra. A mai lakodalmasra készülve 105 tésztalevéllel volt dolga a csigacsinálásra összegyűlt százhúsz asszonynak.

A szomszédból és a távoli testvértelepülésekről is hívtak vendégeket a mulatságra. Kinek-kinek más jutott eszébe a menyegzőről.

„Lagzi sincs már, fiatal sincs” – legyintenek a fellépni érkező, népviseletes mezőszemerei asszonyok. Jó húsz éve tartották náluk az utolsó sátras lakodalmat. Hajdan állítólag nem tartották szerencsésnek, ha egyszerre több pár kelt egybe, holott számos parasztcsalád egy nap házasította ki akár mind a három fiát. Az indok egyszerű volt: így egyszerre letudták a költséget.

– A modern kor azt hozta magával, hogy nálunk is kivesznek azok a szokások, amikben még a mi nemzedékünk részesült. Már annak is örülünk, ha a fiatalok egyáltalán egybekelnek, és násszal kötik össze az életüket – mondja a Kassa körzetében fekvő Véke első embere, Kajla János. Ő azért ragaszkodott hozzá, hogy a lányai hagyományőrző módon kössenek házasságot.

+++

Miután a templomból visszaért a násznép, szusszanunk egyet a már megterített asztal mellett. A tardi matyó asszonyok fejére rámelegedett a sűrű rojtokkal díszített bunkóskendő. Egyikük megfogadja, legközelebb jégakkut tesz bele, hogy hűtse magát. A zenekar rázendít:

„Oh, Miszter Alkohol, hát itt vagy már megint…” Bár ez nem egy tipikus népdal, de illik a tetőfokára hágó hangulathoz.

– Furcsa ez a műlagzi a csinált vőlegénnyel és menyasszonnyal – csóválja a fejét a testvérfalu, Kézdialmás polgármestere, Molnár István a sátor árnyékában borozgatva.

– Nálunk még rendesen így történik a lakodalom, legénybúcsúztatóval, lánykéréssel, a falunkban tucatnyi alkalommal egy évben. Még nem jött be annyira sem a nyugati szellem, hogy aztán válásra gondoljanak. Ha rajtunk, székelyeken múlik – bizonygatja –, így lesz száz esztendő múlva is…