Nem elkápráztatni, hanem tanítani akar a Játékparkkal

Persze az igazi mesevilág – vagy említsük inkább nevéhez hűen úgy, hogy Csodaország – kissé távolabb, egész pontosan Hamburgban áll, és MIWULA-nak vagyis Miniatur Wunderlandnak hívják. Viaduktok, alagutak, skandináv fjordok, békés vidéki tájak, forgalmas nagyvárosok fogadják az egykori Raktárváros épületébe lépő látogatót, s a legapróbb részletekig kidolgozott jelenetekkel: autók tolonganak a többsávos utakon, hajók úsznak a valódi vízen, a sörkertben a poharukat emelgetik a vendégek. Itt az Alpok, amott az amerikai Sziklás-hegység – előbbi hatméteres csúcsait az emeletre vezető lépcső tetejéről kis híján elérnénk. Óriásként sétálhatunk át Európán és Amerikán – jellegzetes helyszíneik kicsinyített változatai között.

Ezalatt 930 digitálisan vezérelt vonat robog 1:87 méretarányos változatban, tizenkétezer vagont húzva, kétszázezer modellfigurával és ugyanannyi fával benépesített világban, hegyeken-völgyeken, városokon át, a Grand-kanyon vadnyugati fahídján, Las Vegas fényei mellett, Florida pálmafás partjánál. Légi forgalmat is láthatunk Knuffingen – a Hamburghoz megtévesztésig hasonlító fantáziaváros – repülőterén, mely éjszakai fényben akár igazi létesítmény. Mert a mesevilág éjszaka is él: háromszázezer lámpát építettek be az élethű látvány kedvéért.

A pécsi más. A különbség tizenkétmillió eurónyi – ennyit sikerült eddig a németeknek a világ legnagyobb vasútmodelljébe befektetni. Cserébe évente egymilliónál is többen keresik fel. S hogy miért érdemes a pécsibe is ellátogatni? Mert Ténai László, az Elektronikus Modelljárművek Játékparkjának létrehozója és működtetője – a hamburgival ellentétben – nem elkápráztatni akar, hanem tanítani: a gyerekeket a televízió és a számítógép mellől az igazi játékok világába visszavezetni. Hiteles ember: nem csak volt, hanem egy kicsit maradt is gyerek. Kiskorától modellezik, s immár modellként szolgálhat ő maga is: vonatozik keresztül- kasul a világban, miközben tíz éve a hobbijából él. Most pedig itt az aprólékos munkával felépített diorámákat és terepasztalokat közkinccsé teszi, s rendhagyó módon a működtetésüket bárki kipróbálhatja, a vonatokat mindenki megérintheti.

Telepített a terembe apróbbak kezébe való favasutat és csatákra ösztökélő autóverseny-pályákat. De utazhatunk vonattal az időben is: képzeletbeli város vasútállomásának változásait követhetjük nyomon 1876-tól 2001-ig. S hogy mi ez a kattogó hang? Kigördült a hatméteres állomásról az InterCity. Hétvégi házak mellett halad, az egyik kertben kihúzott slag. Raktárbázisok jönnek, mellettük szétpakolt ládák, aztán bozóttűz égette füves szakasz, aluljáró és buzogányokkal, mocsaras vízinövényekkel tarkított vízátfolyás. Ez a nullásnak nevezett, csaknem húsz méter hosszú terepasztal – ebből a méretarányból állandó kiállítás csak Pécsett látható hazánkban. S hamarosan lesz hozzá manufaktúra is, ahol elleshetjük, miképpen kell tereptárgyakat készíteni.

De addig sem árt tudni, hogy a vasútmodellezés a valóságban is játéknak indult – hisz’ az első vonatok és készletek előállítója játékgyártó cég volt. Ám csak a kocsik mérete csökkent a történelem folyamán – a jelenség túlnőtte önmagát: a terepasztal készítése ma már nem játék, hanem egy külön világ. Mondhatnánk azt is, hogy úri hobbi: egy mozdony ára a hatszáz eurót is elérheti. Valószínűleg ezért él hazánkban csupán két-háromszáz regisztrált modellező, míg Németországban kétmilliónyi.