Oda a nyugalmunk!

Kezdem ott, hogy a saját csapdámba estem, az esküvőn túlvállalkoztam. Szívem, mondtam, férfinak otthon két feladata van: a szellőztetés és a ház fegyveres védelme. Voltak próbálkozások: „azért kiporszívózhatnál, elmosogathatnál néha”. Hanem elég porszívózás ürügyén vázát törni, sötétben, hideg vízben mosogatni, egy képszög beveréséhez négy segéderőt hívni: egy a létrát tartja, a másik kalapácsot, szöget hoz, a harmadik tart, le ne essem, a negyedik irányít, most balra, kicsit jobbra, le, föl, most a jó! A vállalt feladatkört így lehet évről évre tartani. Hanem az őrzés komoly dolog, sokáig sikerült.

Előbb télen csorbult a tekintélyem. Karácsonyra készültünk, vagy húsz vendég volt hivatalos, a teraszon öt fokot mértünk, van ennél jobb hűtőszekrény? Reggelre rádöbbentünk, van! A kuktát füstölt húsokkal, gyerekfejnyi töltelékkel úgy elvittek, mint a szél. Feljelentettünk – és telefonálgattunk a vendégeknek, néhány órát késik a vacsora.

Próbáltunk felejteni, csak nagyobb baj ne essen. Nemrég esett. Késett a lefekvés, s hozzá korai volt az ébredés. Szemem fénytől kímélve a konyhába osontam, hogy kávéval indítsam el a szervezetem. A zaccnál tartottam, amikor arra eszméltem, a lábamhoz dörgölőznek. Egy macska! Nem mondhatni, hogy idegen cicus: gyakran láttuk a virágok közt különös pózban gubbasztani, és cselesen ételt tettünk ki neki, persze, a legjobb falatokat, hogy érezze, nálunk is otthon van, oda pedig nem piszkít még állat se. Ő dörgölődzött és harapdált, éhes, enne már. Ámulok: ez meg hol jött be?!

Hiába bánt a fény, körülkémlelek. Teraszajtó nyitva, a nappali összes fiókja is, néhány ruha, fehérnemű a földön hever. Hat óra sincs még, de az eszem vág, mint a borotva: szívem, kerestél valamit, kurjantom. Jézus, Mária, ide betörtek, kiáltja asszonykám. Széttúrtak, szétdobáltak mindent a mosókonyhában, a garázsban is. Ajtókat, ablakokat nyitogattak, ha ébredne a háziak közül valaki, ne kelljen magyarázkodniuk, kik ők és mit akarnak.

Tessék, rendőrség, közli egy nyugtató hang a telefonban. Kérem, ne nyúljanak semmihez, várjanak, a kollégáim perceken belül ott vannak, ígéri. Félóra se telik el, ketten is jönnek. Már hárman nézegetjük, itt másztak be a kerítésen, erre jöhettek be – de lehet, hogy a mosókonyha ablakán, a teraszon, az erkélyen, a garázsnál… Mi tűnt el, kérdi az idősebb rendőr. Nem tudom, felelem. Önök kérték, ne járkáljunk a lakásban, nehezebb úgy helyszínelni. Nagyon helyes, na de így első ránézésre mi tűnt el? Első ránézésre, mondom, vitték a nejem táskáját. Benne készpénz, bankkártya, mobiltelefon, a létező összes irattal: személyi, lakcím-, taj- és adókártya, jogosítvány, forgalmi engedély.

Vad telefonálgatás kezdődik, a kártyák letiltása. A szám foglalt, sokáig foglalt. Majd csöng. Nyomja meg az egyes menüpontot, a kilencest, a négyest. A hívás megszakad, kezdődik elölről a harc a menüpontokkal, a kezelőkkel. Nem tudja a személyi számát? A személyi igazolványszámát? A jelszavát? Ellopták? Ne idegeskedjen, ha valaki felvesz róla pénzt, küldünk üzenetet. A telefonját is ellopták? Az baj. Újabb telefon, újabb vita: nem tudja a személyi számát, személyi igazolványszámát, jelszavát?!

Így telik az idő. A rendőrök nyugtatnak: a hölgy befárad hozzánk, feljelentést tesz, ön, uram, megvárja a helyszínelőket. Se jogosítványom, se forgalmim, se személyim, hogy menjek, kérdi a nejem. Kap igazolást, hogy betörtek magácskához, s mindene eltűnt. És elfogadják a kollégái, aggódik a nejem. Néhány napig biztosan, mi is emberből vagyunk, hallom. Ülök, a helyszínelőket várom. A helyszínelő fiatal hölgy nyomokat rögzít. Némi csalódás, az egyik nyom az előzőleg nálunk járt kolléga lábnyoma, a másik az enyém, amikor közösen végigjártuk a betörő feltételezett útvonalát. Bármerre jött, sok mindent levert, a zajra miért nem ébredtek fel, kérdi. Negyedszer magyarázom, a hátsó szomszédnak öt tyúkja van és egy éjjel-nappal kukorékoló, nem normális kakasa, aludni csak füldugóval tudunk, ha ugyan. Kérdésekre válaszolgatok, a hölgy meg mindent összekormoz, majd hümmög, túl gyenge a nyom.

A következő hét az ámokfutásé. Ha szerencséjük van, eldobálták az igazolványokat, nem tudnak vele mit kezdeni, köröztetjük őket, halljuk. Nem volt szerencsénk, noteszeket dobtak ki, fésűt, azt megtaláltuk, mást nem. Még az operabérletet se, pedig oda betörő ritkán téved.

A papírok intézése gyerekjáték. Itt-ott üldögél az ember öt-hat órát, mire sorra kerül, kezdheti újra. Amiért tudatlan volt, az autó hátsó rendszámtábláját nem szerelte le és nem hozta el, holott azt mindenki tudja, hogy hozni kell...

Azután szakemberek jönnek, új riasztót építenek ki, de nem gagyit, mint eddig volt. Új redőny kerül mindenhova, olyan a ház, mint egy börtön. Pótnyomozást kérünk: ez is eltűnt meg az is, feszegetési nyomokat is látunk. Biztosítós jön, majd a biztosítós főnöke, magánnyomozó is, szuperrevizor keres.

Én dühösen jövök-megyek, ismerősnek, ismeretlennek a szemébe nézek, elhíresztelem, sorkatonaként két évig légideszantos voltam, csupasz kézzel százféleképpen tanultam ölni.

Azért csak oda a nyugalmunk. Három hete a füldugó se segít, minden neszre riadok, a baseballütőnek tűnő tárggyal járőrözök – hogy ne csak a szellőztetésre érezzem magam alkalmasnak.

Reggel hallottam, örvendetesen javul a közbiztonság. Megosztanám T. bácsival a jó hírt, hadd örüljön velem a sorstárs. Rossz alvó, a zajra felkelt, erre a betörő lapáttal ütötte le. Időben kapcsolok, mégsem hívom. Nincs jól, újra beszélni tanul…