'Szögezzük le: az anyósa valóban jót akar'

Kedves Ágnes!
Ismét egy meny panaszkodik az anyósára – gondolom, sok ilyen levelet kap. Kérem, segítsen, hogyan tudnám leszerelni az anyósomat családi háború nélkül. Pedig nem kezdődött rosszul a kapcsolatunk. A fiával a főiskolán ismerkedtünk meg, esküvő előtt három évig jártunk együtt. Hamarosan bejáratos lettem Péterék otthonába. Édesanyja elfoglalt gyermekorvosként nem sokat volt otthon, de amikor találkoztunk, mindig kedvesen bánt velem.
A házasságunkat is jól fogadta, az én szüleimmel is normális, szívélyes a viszonya azóta is. Akkor változtak meg a dolgok, amikor másfél éve megszületett a kislányunk, Sárika. Attól kezdve anyósom úgy gondolja, hogy gyerekorvosként neki kell irányítania unokája testi-lelki fejlődését. Már a terhességem alatt is naponta felhívott és osztotta az észt. De akkor még lenyeltem, mert úgy véltem, ez a figyelem és a törődés jele. De amióta a gyerek megvan, nem lehet vele bírni. Sajnos közel lakunk egymáshoz, így naponta felugrik, bár csak negyedórára, de az is soknak tűnik. Mint egy őrmester, olyan határozottan és keményen utasít, mit és hogyan csináljak, mit főzzek a gyereknek, hogy altassam, mit adjak rá, mit tegyek, ha sír, mikor vegyem fel és mikor ne. Eleinte szó nélkül engedelmeskedtem, de aztán egyre jobban dühített az erőszakossága. Ma már ott tartok, hogy 70 százalékban figyelmen kívül hagyom, amit mond, s úgy csinálom, ahogy én anyaként ösztönösen érzem. Persze mostanában észrevette a lázadást és dühíti. Oda-odaveti: „neked nem drága a gyerek élete?”, vagy: „azt hittem, jobb anya leszel!”. Már vissza-visszaszólok, ha nem is ilyen durvákat. A férjem nem száll be, ő csak a vállát vonogatja. De az anyósom nem tágít. Mintha hatalmi harc folyna a gyerekünk feje felett…
Üdvözlettel: Ágota

Kedves Ágota!
Először is szögezzük le: az anyósa valóban jót akar, és tényleg törődik a gyerekkel. Csak éppen helytelen módszert és főleg rossz stílust választott hozzá. Most önre az a – elismerem, nem könnyű – feladat vár, hogy megértesse vele: Sárika az ön gyereke és úgy neveli, ahogy jónak látja. A kislány egészséges, ön diplomás nő, szerető anya, semmi oka nincs feltételezni, hogy nem jól látja el a saját gyermekét. Tiszteli a szakértelmét és a felelősségtudatát, de nyugodtan bízza önre a napi dolgokat.
Ha az unokája megbetegszik, úgyis csak hozzá fordulnak…
Diplomatikusan, nyugodtan beszéljen, ne menjen bele veszekedésbe. Ám eredményesebb lenne, ha a férje felhagyna a lapító magatartással és ön mellé állna. Nem látom reménytelennek az ügyet. Mert, ahogyan cseperedik a kislány, alighanem előcsalogatja a szigorú főorvos asszonyból a szerető nagymamát. És akkor mindnyájuknak könnyebb lesz.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes