Két-három éve tűnt fel a kereszteződésnél. Az időnek nincs túlzott jelentősége, az utcán töltött napok kétszeresen számítanak. A zebránál állt, húsz centire a járda szélétől, mint aki lelépni, átkelni készül, mint akinek sietős dolga van a túloldalon. Tiszta volt, a haja kissé divatjamúltan kontyba rendezett. Nem volt túl jól öltözött. Látszott a ruháján, szebb időkben elegáns lehetett, üzleti tárgyalásra, színházba járásra való. S érezhető volt, nyilván kíméli is, de hiába az óvatoskodás, lassan megérik a cserére. Látszólag gondtalan volt a hölgy, kora reggel az arra haladókra mosolygós, ami mostanság nem gyakori.
Autósok torpantak meg. Fékeztek szabályszerűen, integettek, induljon már, ne tartsa fel őket, akiknek tényleg sietős. Ám a hölgy csak állt, továbbra is mosolygott, és autóablakok nyíltak, vezetők, utasok kiáltottak: „Átmegy vagy mit akar?” Kis pénzt, felelte a hölgy halkan, hangját a forgalom zaja elnyomta. Mit?, kérdezték az autósok. Kis pénzt, kenyérre lesz. Ma még nem ettem, magyarázta a hölgy még halkabban. A legtöbb autóvezető elképedt. Még ilyet! S ez pont velük fordult elő, reggel, amikor annyi a dolguk, bajuk, s egyébként is sietős. Menj dolgozni, mondták a vezetők dühösen, alaposan megszemlélve a hölgyet, mert látták, edzőcipő van rajta, kissé viseltes, kitaposott talpú, lépésenként balrajobbra billenő. Hát ez egy koldus! Mennék, de ötven múltam, nem kellek már sehova, válaszolta kezdő kéregetőként belepirulva. S aki épp hallotta, kissé szégyenkezve pénz után kapirgált. Kétszáz forintost húzott elő, majd rájött, az azért túlzás, elég lesz egy százas is, hosszú az út a munkahelyéig, sok lehet az előrenyújtott tenyér. Köszönöm, súgta ekkor a hölgy még halkabban, s még jobban belepirulva, de hát új volt ő még a kereszteződésben, új volt az úton. Azután megszoktuk. Hozzátartozott a helyhez, mint a halványuló zebra, mint az időközben felszerelt villanyrendőr, mely ki tudja, minek okán örökké sárgán villogott. Hetek múltán már csak az arra tévedő autósok lassítottak a hölgy láttán. Mások tudták, dehogy akar ő átkelni, pénzre vár. Előbb a frizurája romlott le, a haja már nem volt kontyba rendezett, a festés megkopott, látszott, őszül. Az arca szikár lett, csontokra tapadó, mint ki fogyókúrába kezdett, majd kigömbölyödött, felpuffadt, az arcszíne bájos pírból lilába váltott, hogy ki megnézte, találgassa: a bőre elfagyott, vagy a hölgy iszik is.
S bár tovább mosolygott, a „forgalma” lecsappant, pedig a pénzen túl elfogadott már cigarettát, üres üvegeket, amiért a boltban pénzt kapni, ruhát is. De gyerekkel, asszonnyal, férjjel összeveszve otthon, mind kevesebben gondolták, hogy lassítani kellene nála és pénzt nyomni a kezébe, hogy érezzük, még vagyunk valakik, belőlünk nem veszett ki az emberség. Pedig már nem volt egyedül a hölgy a kereszteződésben, Feri tűnt fel mögötte. A párom, súgta meg az ablakon behajolva a hölgy. S néztük Ferit, kiről megtudtuk, nem rossz ember, bár az élet rátiport, üzemi balesetben a gerince megrokkant. Előbb az asszonya hagyta el, majd a gyerekei hajtották el őt. S büszke ember, ha éhen is hal, utcán akkor se kérne. Villamosmegállóba vackolnak be együtt estére, s ha kis bor is akad, nem fáznak, az idő is jobban halad.
Hát most kettőnk helyett is kérek, mondja a hölgy, s mi adunk, mert tudott: ha a Feri nem iszik picit, ideges, hamar eljár a keze. Egy-két éve, az időnek nincs jelentősége, hogy adunk nekik, mert vannak ők, s mi még adhatunk. A hölgy kissé kopottasan mosolyog, köszönöm, rebegi, alig hallani. S mi mosolygunk, hogy ugyan már, és a Ferinek is intünk, szép napot, mert nincs is jobb, mint másnak örömet szerezni.