Békére leltek a hadigépek

A Bosch 1933-ban, a drezdai világkiállításon bemutatott elektromos hűtőszekrénye egyetlen rohammal bevette az európai polgárságot.

A még fadobozos, ám már picinyke fagyasztóval ellátott (így biztosítva a jégkocka luxusát) frizsider elegáns vonalvezetése és borsos ára miatt hamarosan státusszimbólummá vált – éppen ezért gyakorta nem is a konyhában vagy a kamra mélyén kapott helyet, hanem az előszobában, hogy a vendégek megcsodálhassák. A Bosch modell annyira bevált, hogy erről koppintották az orosz Szaratovot. Utóbbi bár úgy zúgott, mint egy gyengélkedő atomerőmű, cserébe viszont évtizedekig hűtött – a II. világháború után a magyar konyhákban is.

Nem véletlen, hogy a Bosch a '30-as évek elején kezdett piacvezető modelleket gyártani, ugyanis az I. világháború fordulópont volt a háztartási eszközök történetében – hadiipari technológiára alapozva ekkor indult be a tömegtermelés. Ami annyira leszorította az árszínvonalat, hogy még a kispolgárok is elkezdhették gépesíteni konyháikat. És hogy erre mindenképp szükségük is van, azt néhány nagy cég (itthon például a Csepel, az Elekthermax, az Engel) „takarékoskodási propaganda-hadjárattal” kívánta bizonyítani.

Ha a háziasszony villannyal süt-főz, úgy az ételnek 90 százaléka marad meg, szemben a fatüzelésű kályhával, ahol ez az arány csak 60-70 százalék – bizonykodik az 1936-os Engel Katalógus. Következésképp a mészárosnál 6,6 pengő, a zsírfelhasználásnál 2,3, a gyufán 1,2 spórolható meg, a főzési egységár csak 12 fillér/kilowatt. Így egy négytagú család áramszámlája 12-13 pengő. Persze az, hogy meglódult a konyhagéppiac, alapvetően nem a reklámoknak, hanem a gazdasági világválságnak volt köszönhető.

A recesszió ugyanis számtalan polgárcsaládot kényszerített kisebb otthonba, és a famíliáknak háztartási alkalmazottjuktól is meg kellett válniuk – éppen ezért új konyhai masinákra volt szükségük. A cseléd nélkül maradt „naccságák” igyekeztek a lehető legkevesebbet bíbelődni a főzéssel, így kapósak lettek a robotgépek – például a Fruktusz egyetemes aprító- és szeletelőgépet (különleges jávorfa nyomófával) 13,5 pengőért lehetett hazavinni.

A II. világháború – pontosabban az ezalatt kifejlesztett technológiák – felpezsdítette a konyhagéppiacot.

A világégés alatt fejlesztették ki azokat a villanymotortípusokat (és tömeges előállításukhoz szükséges technikát), amelyek a robotgépeket hajtották. Akkoriban egy ilyen masina 15-30 kilót nyomott – a súly attól függött, hogy egy nyugat-európai vagy egy szovjet gyárban szerelték össze.

A másik innováció a gyorsfagyasztás volt (így tartósították az USA-ból Nagy-Britanniába hajózó élelmiszer-szállítmányokat). Az új technológia olyan gyorsan dermesztette jéggé a különböző táplálékokat, hogy a sejtfalak nem roncsolódtak. A polgári világba a gyorsfagyasztás mélyhűtők és kisebb hűtőládák képében kopogtatott.

A hadseregnek azt a problémát is meg kellett oldania, hogy miképp tegyék emberi fogyasztásra alkalmassá a gyorsfagyasztott „katonakajákat” – ugyanis a II. világháború előtt alkalmazott hőforrások lassan és egyenetlenül olvasztottak, így élvezhetetlenné tették az ételt. A megoldást a katonai radarok mintájára alkotott 2,45 gigahertzes hullámokat sugárzó szerkezet, az egyenletes hőt kibocsátó magnetron jelentette. Amit egy kicsit még csiszoltak, és máris kész lett a mikrohullámú sütő...