Maradjunk csendben! Alapszabály a csörgőlabdánál

Hopp, itt egy labda! – hallatszik néha a kiáltás. Az egri nemzetközi csörgőlabdatornán ezúttal a felnőttek az utánpótláscsapattal mérkőznek. Az utóbbiaknak még van mit tanulniuk: az ellenfél fölényesen nyer a kétszer 12 perces meccsen. A végén a játékosok levonulnak a pályáról: libasorban, egymás vállát fogva… A csörgőlabdában, mely a látássérültek és vakok sportága, remek eredményeket mutatunk fel. Büszkeségeink egyike Bélafi Szilárd, az athéni paralimpián részt vett magyar felnőttválogatott tagja.

– Kitartás és alázat nélkül semmi sem sikerülhet az életben. A fogyatékos embernek nem szabad azt hinnie, hogy bármi is az ölébe hullik, de bezárkóznia sem érdemes. Akik most itt vannak az egri tornán, mind sokat küzdöttek azért, hogy elérjenek valamit – magyarázza a magas, atlétatermetű, 34 éves fiatalember. Mint meséli, 15 éves korában, daganatos betegség miatt vesztette el a látását. Korábban kézilabdázott, és mindig csodálta azokat, akik fenn állhattak a dobogón. Amikor megvakult, hirtelen üres lett az élete. Nehezen faggatom ilyesmiről, de biztat: nála nincsenek tabukérdések. Kiderül: őriz még vizuális emlékeket, arra is emlékszik például, hogy lapunk, a Szabad Föld, amit a nagyszüleinél olvasgatott, zöld fejléccel jelenik meg.

– Amint lementem az első edzésre, mindjárt tudtam, hogy nekem ez a sportág kell, számomra a csörgőlabda volt az igazi rehabilitáció. Olyan helyekre jutottam el, ahová sosem lett volna lehetőségem. Hogy utazhattam volna ki például Brazíliába, Kanadába, Európa szinte minden országába? Ott lehettem az athéni paralimpián is. Az élet a sporton keresztül kárpótolt engem – meséli a várpalotai születésű férfi. Arra a legbüszkébb, hogy néhány éve a magyar válogatott tagjaival Európa-bajnoki címet szereztek.

Szilárd még legalább tíz évig szeretné folytatni a versenyzést. Kipróbált persze sok minden mást is: lejárt a műjégre korcsolyázni, elsajátította az autóvezetést, háromszor futotta le a maratoni távot. Nem lepődöm meg ezen, hiszen néhány éve láttam felszabadultan szánkózó vak gyerekeket, és ismerek egy fiatalasszonyt, aki nem látóként kerékpározik. E mögött persze rengeteg az erőfeszítés, a vak embernek saját határait kell átlépnie.

– Soha nem felejtem el: lementem a pékségbe, és harmadszori nekifutásra is rossz ajtón nyitottam be. Megalázó volt, de rájöttem, ha nem próbálom meg újra, éhen maradok. Arra is ügyeltem, hogy ne ragadjak bele a vakok világába. Sok látó barátom van. A párommal egy diszkóban ismerkedtem meg, azóta vele és a kislányunkkal élek. Feltalálom magam a konyhában is, szívesen sütök- főzök – meséli Bélafi Szilárd.

Civilben gyógymasszőrként dolgozik. Ez a szakma igazán testhezálló látássérültek számára, sokan mégsem tudnak vele elhelyezkedni. A wellness-szállók vezetői ugyanis csak ritkán szánják rá magukat, hogy közülük való masszőrt alkalmazzanak. Az esélyegyenlőség gyakran csak szólam marad...