'Szeretem az anyósomat, de nem kapok-kapunk levegőt tőle'

Kedves Ágnes!
Két esztendeje vagyunk együtt a barátommal, egy éve össze is költöztünk. Persze az volt a nagy kérdés, hová menjünk lakni.
Mivel mindketten pályakezdő huszonévesek vagyunk, nem magas a jövedelmünk, viszont – keresett szakmánk miatt – eléggé biztos a munkahelyünk. Tehát kezdtük a szüleimnél. Ott nagyon szívesen láttak volna minket így együtt is, de egy panellakás legkisebb szobája, nyolc négyzetméter lenne a mienk, a régi leányszobám.
A barátom szülei hívogattak minket tágas családi házukba. Ott is a régi „gyerekszoba” volt az ajánlat, de az a jól berendezett húsz négyzetméterével sokkal kényelmesebb, meg aztán a közös munkahelyünkhöz négy buszmegállóra található. Mivel nagyon jóban voltam leendő anyósomékkal, szívesen mentem oda lakni. S mert a szándékunk előbb-utóbb házasság, családalapítás, nem tűnt áldozatnak a családba beilleszkedés.
Szeretem az anyósomat, de nem kapok-kapunk levegőt tőle. Úgy bánik velünk, mintha tízéves gyerekek lennénk. Reggelivel vár, amikor felkelünk, tízórait csomagol, kikísér a kapuig, integet. Napjában többször is felhív vagy SMS-t küld, mit vásároljon vacsorára, aztán még egyszer a boltból, hogy most melyik márkát vegye. Öleléssel, puszival fogad, tálalja a vacsorát, nem enged elmosogatni. Kitépi a vasalnivalót a kezemből. Sokszor beül hozzánk tévézni, mert a papa sportot néz az ő készülékükön. Ha elmegyünk este, addig nem tud elaludni, amíg haza nem érünk, s ha kell, hajnalig virraszt. Rengeteg csevegést vár tőlem, faggat a barátnőimről, tanácsokat ad… Nem akarom megbántani, mert csupa jó szándék. És tényleg jól tudunk spórolni a majdani lakásunkra.
De így sem jó.
Üdvözlettel: Kata

Kedves Kata!
Levele alapján nincs okom kételkedni anyósa őszinte igyekezetében és szeretetében.
Más esetben talán azt tanácsolnám, hogy üljenek le és őszintén, szeretettel beszéljék meg vele, hogy már felnőttek és nem kérnek ennyi gondoskodást. Most úgy látom, anyósa nagyon megbántódna és elutasításnak érezné ezt. Igazából az elköltözés lenne a megoldás, de azt meg anyagi okok miatt egyelőre nem tudják megvalósítani. Így hát nincs más hátra, békéljen meg a helyzettel, hiszen van ennek jó oldala is. Próbálja meg fokozatosan, nem feltűnően anyósa „hatáskörét” csökkenteni.
Egyes feladatokat vegyen ki a kezéből, csináljanak párjával több házon kívüli programot, néha utazzanak el, menjenek moziba, barátokhoz. Egykét évet ki lehet még így bírni. S ha majd kisgyerekek nyüzsögnek maguk körül, a munka és háztartás feladatai összetorlódnak, meglehet, még vissza is sírja a kéretlen, de mégis kényelmes gondoskodást.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes