Éva 'ilyen kemény leckét biztosan nem érdemelt'

Kedves Ágnes!
Szeretném megírni a húgom történetét, hogy mások is okuljanak belőle.
Éva most 60 éves, s életének utóbbi húsz esztendejét élettársként töltötte egy nála két évvel idősebb férfival. Ismeretségük úgy kezdődött, hogy Gábor felfogadta a húgomat a beteg felesége ápolására. Éva másfél évig ápolta az asszonyt, akkor szegény meghalt.
A húgom eljött, de pár hónap múlva Gábor felhívta, hogy hiányzik neki, találkozzanak. Találkoztak, aztán többször is, végül beleszerettek egymásba. Gábor a felesége halála után egy évvel odaköltöztette magukhoz a húgomat, s onnantól kezdve együtt éltek. Csak könnyebb – és nem túl jól fizető – munkát engedett neki vállalni, mert rá várt a háztartás és a család gondozása, két középiskolás gyerek „nevelése” – már amennyire hagyták magukat. Ez utóbbi bizony nem volt zökkenőmentes, de komolyabb ellentétekről azért nem beszélhetünk.
Lényeges momentum, hogy a húgom fiatalon már volt férjnél, egy-két év után elvált, de még mindig – amúgy a mai napig – e régesrég eltűnt férj nevét viseli. Kicsit fura név, amin Gábor gyakran élcelődött, sokszor ezen szólította. Egyszer meghallottam, s félig viccesen rászóltam: „Miért nem adsz neki egy másik, normálisabb nevet?” Mosolyogva csak ennyit mondott: „Amint felnőnek a gyerekek és kiröppennek, ez is meglesz.”
Tudom, hogy komolyan gondolta, de a sors közbeszólt. Gábor fél évvel ezelőtt szívrohamban meghalt. És az örökösei, a fiai az apjuk élettársát, a húgomat egy szempillantás alatt kipenderítették a házból. Elvégre nincs benne pénze, jogilag semmi köze nem volt a családhoz. Hatvanévesen így került az utcára – illetve került volna, ha én nem fogadom be. Felháborodott megkeresésemre a fiúk – ma már biztos egzisztenciájú, felnőtt férfiak – adtak neki nagy kegyesen egymillió forintot, s el voltak ájulva a saját bőkezűségüktől. Hát így jár az, akinek nem számít a papír, csak a szerelem…
Üdvözlettel: Erika

Kedves Erika!
Ehhez a történethez nincs sok mindent hozzátennem. Ma nem divat a házasságkötés, sokan mondják, mit számít a papír. És nem gondolnak a váratlanul vagy akár várhatóan bekövetkező élethelyzetekre. Gábor bizonyára nem akarta volna, hogy húsz évig hű társa ilyen helyzetbe kerüljön. De nyilván ő is az a típusú ember volt, aki nem hiszi el, hogy egyszer meghalhat. Már többször leírtam: akinek van némi vagyona, s nem egyszerű a családi helyzete, írjon végrendeletet.
Sajnálom Évát, mert ő is csak sodródott, nem tett semmit önmaga jövőjének biztosításáért. De ilyen kemény leckét biztosan nem érdemelt.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes