Babucs Éva: Hattyúdal

Megcsörrent a telefon, István morgott a vonalban, hogy őrület, mi van a városban, de már tényleg csak pár perc… Na, persze! – dohogott a lány. Kinek kell dolgoznia karácsony napján! A család nélküli, független fiatalembernek! Persze tavasszal minden más lesz – kavarogtak tovább gondolatai –, és felvillant előtte az esküvő, a pihekönnyű, hófehér ruha, amit már rég lefoglalt. Álmodozását dudaszó szakította meg, és ő egy gyors mozdulattal még nyakára tekert egy puha sálat – reggel óta fájdalmasan kapart a torka –, majd díszdobozos pakkjaival kievickélt a lakásból.

Mire elindultak, elszürkült az ég, ólmos ködszitálás borult a városra.

– Nehéz utunk lesz! – sóhajtott István. – Remélem, megússzuk nagyobb havazás nélkül.

– Csak lassan, óvatosan, anyuék megvárnak – nyugtatta Anna, és csomagjaival a kényelmes hátsó ülésre telepedett.
 

*

Minden olyan hirtelen történt. Egy beláthatatlan kanyarban az autó kisodródott a jégen, és nekirepült egy fának. István kiszakadt az ülésből, és egy korhadó fa megdermedt ága szinte kettémetszette a törzsét a nyakánál. A fej válni készült a testtől, de a Jóisten – talán emberségből – ezt mégsem engedhette, és egy selyemszálon a helyén tartotta.

A lány, a szerelmes menyasszony az ájulásig őrjöngött, hogy még egyszer látni akarja. A boncterem ajtajáig eljutott, úgy kellett lefogni. A boncmester jelezte, talán mégsem kéne megnézni szegény fiút.

Amikor a lány váratlanul berontott, a boncmester szinte ösztönösen cselekedett: lekapta a sálját a nyakából, amelyet a hideg miatt mindig ott tartott, és hirtelenjében rátekerte az agyonvarrt, élettelen nyakra. Fekete sál volt, durva szövésű, férfinyakra való. A lány lecsendesedett, nézte a fiút, és szó nélkül kiment.

Másnap már nem tudott felkelni az ágyból.

– A sokk – mondta az orvos –, a sokk, kérem, képes megbénítani a testet...

A Nagytudású professzort ajánlom – bökte ki végül. – Ha a Nagytudású nem segít, akkor senki…

A Nagytudású klinikája drága volt és egy tó partján állt. Anna, ahogy megérkezett, lefeküdt az ágyára, és nem mozdult. Ha elhúzták a függönyt, elsírta magát, könyörgött a sötétért. De egyszer csak mégis történhetett valami, mert felkelt, és kért egy lekváros kenyeret.

– Megkezdődött – dörzsölte össze a tenyerét a Nagytudású –, az élni akarás győzött! Pirulákat osztott, szortírozott, hümmögött, cöcögött.

– Nehogy elfelejtse őket beszedni – mondta Anna ágyánál –, mert az egyik a másik nélkül semmit sem ér.

Anna nem válaszolt, a falnak fordult.

Aludt, újra csak aludt, de aztán egyszer csak erőt vett magán, felkelt és kilépett az erkélyre. A nap már alábukkanni készült, és finom, borzongató fuvallat suhant át a tó felett. A csípős szélben kipirult, ijedten kapkodta a levegőt, miközben zsebre dugott ujjai görcsösen kapaszkodtak egymásba.

Először észre sem vette a hattyúkat. Egy egész kis család egyensúlyozott a vízen, elöl a papa, különös, fekete rajzolattal a szeme körül, aztán az anya és a szürke pihés kicsinyek.

Aztán a semmiből hirtelen feltűnt egy másik hattyú is. Nagyobb és délcegebb, mint társai, a szeme körül fekete cicomával.

A nyaka különös és hátborzoló látvány volt: mint egy gyászszalag, teljesen fekete, mintha csak szénnel maszatolták volna be. Egyedül volt, nem követte párja, csak úszott méltósággal a part mentén, aztán hirtelen megállt – egy vonalban Annával, mozdulatlanul ringatózva a tó tükrén.

A lány még nem vette észre, tekintete messze, kanyargós, múltba vesző lelki ösvényeken járt. Nem hagyhatott csak így itt! – tört fel belőle a bánat. – Még beszélnünk kell! Még annyi mindent el akartam mondani neki...

Hosszú percekbe telt, míg pillantása visszatért a tóhoz, és tekintete képes volt befogadni a világ jeleit, észlelni, hogy hol van, hirtelen megérezni annak szokatlanságát. És akkor szeme összeakadt egy különös tekintettel.

Anna megborzongott, és gyomortájt éles fájdalom markolt belé. Ezt a nézést olyan jól ismerte…

Egy percig sem kételkedett abban, hogy István tekint rá.

*

Ettől kezdve Anna örökké a parton várakozott. Aki látta, azt gondolhatta, hogy még egy különös, bogaras lány. Mert milyen is lenne ezen a klinikán? Egy hattyú előtt áll, guggol, duruzsol, magyaráz, gesztikulál, sír és nevet. Kiflit hoz, a kezéből eteti azt a jószágot, az a buta madár meg mintha bólogatna…

Anna egyszer csak elnevette magát.

– Nem csoda – mondta a Nagytudású –, gondoltam, milyen remek lesz az új gyógyszer… Még egy hét, és hazamehet – veregette meg atyaian a lány vállát az esti vizitnél.

– Egy hét? – csodálkozott Anna. – Nekem már nem kell annyi. Még két nap, és kész vagyok. Megbeszéltem mindent.

– Kész? – nevetett a Nagytudású. – Megbeszélte? – mosolygott elnézően.

Anna tényleg komolyan gondolta. Egyszer csak a nővér üresen találta az ágyat. Keresték, de sehol nem találták.

– Biztosan a tónál van, annál a fura madárnál – mondta az egyik ápoló. De a madár is eltűnt meg a lány is. Megrémültek. Csak nem csinált valami ostobaságot?

Az ápolónő a szoba kiürítésekor egy papírzacskóban, gondosan összegyűjtve megtalálta Anna gyógyszereit. Gyorsan eldugta, nehogy figyelmetlenségért megróják.

Az új takarítónő ugyancsak elcsodálkozott, amikor kicserélte az ágyneműt. Mondta is a kolléganőjének, hogy az egyik párnaciha nyilván kiszakadt, mert a lepedőt szinte beborította a finom tollpihe. Libatoll lehetett – morfondírozott –, de nem baj, kirázta és felporszívózta. A kolléganő furán nézett rá, és azt mondta, ne fecsegjen butaságokat. A szanatóriumban még soha nem használtak tollal tömött párnát vagy takarót.

A Nagytudású éppen feljegyzést készített az esetről, amikor csörrent a telefon. Anna apjának a nevét írta ki a kijelző.

– Hol van Anna? – erős és izgatott hangja volt, szinte kiabált a telefonba. – Hol van? – ismételte újra.

*

– Anna? – kérdezett vissza egy nevetős, jól ismert kedves hang, és a hátsó ülés felé bökött. – Úgy elaludt az úton, mint egy igazi maci!

A hó hatalmas pihékben szakadni kezdett.

Az ébredő Anna boldog zokogással úgy szorította magához Istvánt, mint még soha.