Sapkajaj

Lepsénynél még megvolt – idézhetném a kabarétréfát, ugyanis abban a boltban, ahol leértékelt sízoknit nézegettem, még biztosan a könyökömmel szorongattam. Aztán már semmi emlékem róla. Kezdhettem egy új után kutatni azon nyomban. Plázában nagykorúként nem könnyű vásárolni: most például mindenhol olyan kötött fejfedők köszönnek vissza, melyekre cicabajszot hímeztek és füleket varrtak. Hajdan a bölcsődések hordtak ilyet, de most a tizenévesek viselik. No, ezek kilőve, következtek a bojtos csodák, hupilila árnyalatokban. Trendi az a sapka is, amelyikben úgy néz ki az ember lánya, mint a kerti törpe – ezt szintén kihagytam. A símaszkos bankrabló fazont ugyancsak.

Végigrohantam újból a boltokat, hátha meglelték a sapkám valahol. Az egyik pénztáros háromféle talált fejfedőt is mutatott: ennyit szórtak el aznap a vevők. Végül egy szolid, krémszínű darabot vettem, s hazafelé ballagva ismét kíváncsi lettem, hogyan áll. Lecövekeltem egy parkoló autó mellett, hogy az ablakában, mint valami tükörben titkon megnézzem magam.

– Nem leskelődünk ám, hogy mi van a kocsi belsejében! – dörrent rám egy férfihang, nyilván a jármű tulajdonosa. Leforrázva mentem tovább. Meglehet, azt hitte, az autórádióját vizsgálom, hogy éjjel visszatérjek ellopni. Vajon mit gondolt volna, ha a bankrabló stílusú sapkát választom?