'Szólja meg az, aki egy ilyen keserves élethelyzetet már tökéletesen megoldott...'

Kedves Ágnes!
Előrebocsátom, nagyon szeretem az anyukámat, mint ahogyan az apámat is szerettem egészen a tavalyelőtt bekövetkezett haláláig. Sajnos azóta a 87 éves anyám szellemi állapota folyamatosan romlik. Egy éve kénytelenek voltunk magunkhoz venni, mert a húgomnál nincsen hely, kicsi a lakás. Ápolónőre nem telik, intézetbe egyelőre nincs szívünk adni. De nagyon nehéz vele. Egész nap nyüzsög, jönmegy, állandóan beszél, hol van értelme annak, amit mond, hol nincs. Néha váratlanul levetkőzik, máskor meg nem ismer meg minket. Higgye el, ez iszonyúan fárasztó. A férjem jó darabig szótlanul tűrte, de most már besokallt.
Az történt ugyanis, hogy anyukám „kikezdett” a férjemmel. Tudom, hogy ez 82 évesen nem a rossz erkölcsöktől van, hanem a szellemi hanyatlástól, de mégis nagyon zavaró. A férjem nem tudta, hogy nevessen vagy bosszankodjon. De azóta ez többször is előfordult, úgyhogy most már tényleg mérges rá. Azt mondja, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerüljön?! Tegyük be a mamát intézetbe! Hiszen ez egyre rosszabb lesz. Csakhogy fizikailag még jól bírja magát. Meg aztán meg is szólnának… Tényleg elvárható tőlem, hogy akár a házasságommal fizessek, amiért ápolom az anyukámat?
Üdvözlettel: Márta

Kedves Márta!
Nem először kapok hasonló levelet. Igen, az ilyen élethelyzetek keményen próbára teszik a családokat. Ahogyan ön is, meg persze a férje is jól tudja: az édesanyja időskori demenciában (elbutulásban) szenved. Erről senki sem tehet, de érthetően nehéz elviselni. Talán még nehezebb, mint a testi leépülést. Haragudni semmiképpen sem helyénvaló. Talán kérhetné a húgát, hogy ő is jobban vegyen részt ebben, hiszen ennek a szomorú történetnek a terhe nem rakódhat csak az egyik gyermek vállára.
Úgy látom, ön azt szeretné tőlem hallani, hogy adja csak intézetbe az anyukáját. Természetesen ön helyett nem hozhatok ilyen horderejű döntést. Ha úgy érzi, hogy már elérkezett az idő, amikor elviselhetetlen a teher, döntsön. Mert egy idő után a betegnek már szinte mindegy, de a családtagoknak kibírhatatlan a helyzet – és akkor már felesleges az önkínzás. De más hasonló esetben is azt javasoltam már, hogy az érintett mindenképpen konzultáljon a háziorvossal. Mert lehet, hogy még elég lenne a gyógyszeres lenyugtatás is. Az állapot mindenképpen romlik, úgyhogy előbb-utóbb határozni kell. Ön lelkiismeretes ember, jól fog dönteni. És még egy: a falu szájával végképp ne törődjön, szólja meg az, aki egy ilyen keserves élethelyzetet már tökéletesen megoldott…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes