Kedves huncut pár

Amikor elköszöntünk a kapuban, két éve úgy hittem, Pista bácsi és Gizi néni sohasem válnak el egymástól. Így gondolta Pista bácsi is, de a sors másként hozta. Ahogy mondja, Gizi néni szerette volna a lakást átalakítani, új bútorokat akart, ezen aztán összevitatkoztak, s az asszony másfél évi együttlét után tavaly ősszel hazament a falujába, Újkérre.

– Nagyon rossz volt megint egyedül – panaszkodik idős Baumgartner István. – Eltemettem három feleségem, a magányt mindig nehezen viseltem. Amikor az első asszonyom – akiért otthagytam a rendőrséget – 21 évi házasság után agyvérzésben meghalt, azt hittem, megőrülök. Itt laktunk, az apósomékkal együtt, a házasságkötésünk előtt őket kulákká nyilvánították, ezért is kellett eljönnöm a rendőrségtől. Ezt a házat kőművesként már én építettem – mellette gazdálkodtam mindig –, elmenni innen nem akartam soha. No, amikor az idén tavasszal, félévi egyedüllét után írtam ismét a szerkesztőségnek, a Napsugár jeligéjű társkereső levelemre négy válasz érkezett. Valikáé volt a legrokonszenvesebb, meghívtam őt, s júliusban itt töltött egy hetet. Beszélgettünk, tetszett neki a hely is, örültem, amikor a kérdésemre azt felelte, hozzám költözik.

– A legnagyobb lányoméknál laktam a Fejér megyei Kislángon – mondja Vali néni –, s nem lett volna semmi baj, de valahogy én is egyedül éreztem magam. Hiányzott a korombeli társ, ezért írtam a gazduram levelére. Úgy gondoltam, ha a napsugarat időnként homály borítja is el, együtt talán többet süthet ránk a nap.

Vali néni – özvegy Beke Lászlóné Hajdu Valéria – életében is volt bőven homály. A férje, aki mozdonyvezetőként dolgozott, 1969- ben, 35 évesen meghalt, a fiatalasszony 32 évesen, öt gyermekkel magára maradt. Nyolcadikos volt a legnagyobb, a legkisebb még az egy évet sem töltötte be. A Székesfehérvári Könnyűfémmű könyvtárosaként havi ezer forint fizetéssel úgy döntött, inkább elmegy 7,60- as órabérért takarítónőnek a vállalaton belül. Többet keresett, s mellette vállalt más munkákat is – így tudta sokat küszködve fölnevelni a három lányát, két fiát. Tizenkilenc év múlva megismert egy özvegyembert, akinek nem volt gyermeke. Huszonkét évet éltek együtt, akkor eltemette őt is. Gyermekei az országban szétszóródtak, tíz unokája és kilenc dédunokája született. Pista bácsival, aki már 85 éves – Vali néni 77 –, öt hónapja laknak együtt, s jól megvannak, egész más így az élet.

Pista bácsi levele, amelyben beszámolt az első hónapokról, felér egy szerelmi vallomással – ezt írta Vali néniről: „Köszönöm a szerkesztőségnek a segítséget, megtaláltam a társam, az igazit. Nagyon kedves, csinos, éppen kedvemre való, süt, főz, szereti a kerti munkát is. A ház előtt ott a kert, a szőlő, abban dolgozgatunk. Ha eljön a bevásárlás ideje, a Suzukival elmegyünk Csesztregre, Lentibe, Körmendre, így telnek a napjaink. Nagy szeretetben élünk...”

– Így érzem én is – néz rám Vali néni. – Ilyen korban már nem a szerelem a fontos, hanem a tisztelet, a szeretet. Megvannak a szokásai neki is meg nekem is, alkalmazkodunk egymáshoz. Horkol, csoszog, nagyothall – én meg sokat beszélek –, de amikor a rigó fütyül hajnalban, már vágja a fát a színben. Lekaszálja ma is kézi kaszával a kertben a füvet, vezeti a Suzukit, nagyon dolgos, szorgalmas ember. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy eleinte még a szexszel is előhozakodott, de mondtam, erről már nem lehet szó, Pista. Egymás mellett alszunk, fogom a kezét, minden este megkapja a Jó éjt! puszit. Két párat az arcára, egyet meg prémiumnak a homlokára.

– Nem cserélnék senkivel – szólal meg a sparhelt mellett Pista bácsi, majd a fiatalkoráról kezd mesélni. Tizenketten voltak testvérek – neki két fia és egy unokája van –, leventeként aztán 16 évesen elvitték Németországba, Friedrichshafenből, a Boden-tó partjáról szökött haza.

– Jó, hogy hazajöttél – simogatja meg a kezét Vali néni, aztán fát rak a tűzre. A lángok megvilágítják az arcukat.