Sziszegve tűrt szúrások

Ha találkozunk a szolnoki Hajdú Tamással, mindig szívélyesen üdvözöljük egymást, olykor a jó szomszédság jegyében egy-egy külföldi sörrel is megkínál. Aztán hetekre eltűnik, én meg kisakkoztam magamban, hogy biztosan kamionos, s többnyire úttalan utakon vezeti böhönc járművét. Hanem legutóbb én nyújtottam át neki egy pohárka gönci barackpálinkát – és izgalmas tetoválását csodálva, végre kiböktem:

– Ki alkotta ezt a remekművet?
– Ezt itt a barátom, a másikat meg én, mert hát jómagam is tetoválóművész lennék…

Végre szemben ülünk egymással, persze, hogy a szakmájáról beszélgetünk. Kiderül, hogy a 37 éves fiatalember idestova két évtizede foglalkozik tetoválással.

A műszaki rajzolói tudásból formálódott ki a bőrre alkotás mestersége. Mondom, szerintem a munkája graffiti az emberi bőrön, de hevesen tiltakozik: lehet, hogy valamikor az volt, ám ma már, legalábbis felsőszinten, művészetként szolgál. Az alkotás folyamatáról vallatom. Hosszasan konzultál a jelentkezővel, rajzolnak, egyeztetnek: a bőr dekorációját alaposan meg kell fontolni, mert a festéktől szabadulni nem éppen egyszerű. Jóval nehezebb, fájdalmasabb és drágább megválni tőle, mint felrakni. Ha aztán megszületik az alkotás végleges terve, jöhet a munka. Sokan ódzkodnak a tetkótól, mert tartanak az egészségügyi következményeitől.

Tamás nem kertel: régebben fennállt a fertőzés veszélye, de ma már a bőrbarát, a szivárvány minden színében pompázó, szintetikus festékeket szigorúan ellenőrzik, a fém „rajzszerszámokat” lecserélték egyszer használatos műanyagra, gumikesztyűt is húznak – a higiénia olyan, akár az orvosi rendelőben. A tetoválás nagyjából a barlangrajzokkal egykorú, mai formája is őriz valamit az ősi kultuszból – például a fájdalmat. Tamás elárulja: van, aki ordít, mint a sakál, másvalaki csak sziszeg. A tetkóvarrás a lábujjak között a legkínzóbb, nem is ajánlja a mester.

Kik a kuncsaftok? Nos, a 16 évestől a 70-80 esztendősig mindenki megfordul a szalonban, a 18 év alattiak testén csak szülői felügyelettel vállalják el a munkát. Tamás Magyarországon kezdte a mesterséget, s ma már dolgozik Svájcban, Olaszországban, Szlovéniában, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Lichteinsteinben. (Hát ezért nem látom hetekig.) Most Nepálba, majd Pekingbe készül.

Ki a menő? Aki például élete végéig be van táblázva munkával. Több ilyen guruja is ismert a szakmának Németországban, az USA-ban, Franciaországban.

A tetoválók évente többször is összejönnek a világ valamely pontján, eszmét cserélnek, rangsort állítanak. S egymással is dolgoztatnak: Tamás kezére kislánya portréját világhírű mexikói kollégája, José Pérez négy óra alatt ezer dollárért vitte fel. Nem titkolja, hogy rendesen fizet a munka, a legjobbaknál nem ritka a 400 dolláros órabér sem. A munkahelye Svájcban van, ott és idehaza is 6-8 hónapos várólistával dolgozik. Három hetet tölt kint, hármat itthon, a távollét neki és a családjának sem könnyű, ezért úgy döntött, hogy 45 éves korában svájci nyugdíjba vonul – idehaza. De addig akad még némi üres hely az előjegyzési naptárában…