Tizennyolc választás

Megilletődve nézem Huszár József képét, akit 2010 augusztusában, 73 évesen ragadott el a halál. A fia arcában és tekintetében az övét látom. Zoltán a szülei második gyermeke, József, a bátyja 1962- ben, ő 1969-ben, Tamás 1972-ben, Balázs 1974-ben született. Balázs fogyatékkal jött a világra, de sok mindent megtanult. Együtt dolgozik a többiekkel a kertben, megy Zoltánnal a piacra és bárhová – s ha megjön a Szabad Föld, ő olvassa először. Az egész család nagyon szereti őt, és rengeteg szeretetet kapnak tőle.

Huszár József és a felesége több mint 51 évet éltek együtt. Mindketten Gyöngyöshalászon születtek, s tudták, mi a szegénység, nagyon sokat dolgoztak. Balázs születéséig egy tanácsi szükséglakásban laktak, utána kezdtek építkezni. Nem sokkal azután, hogy beköltöztek, megismerték Ildikót a megyei gyermekvédelmi intézetben,

1977-ben két hétre elhozták a nyári szünetben. A kislány nem tudta, a kertben melyik a krumpli, s azt hitte, a görögdinnyét héjastól eszik. Ő lett az első fogadott gyermekük, soha többé nem ment vissza az intézetbe. Ildikó sajnos 2007-ben, 43 évesen agyvérzésben meghalt, három gyermeket hagyott maga után. Közülük Noéminak már kétéves a kisfia, Dominik, ő Huszárék első dédunokája. Karácsonykor is itthon voltak vele a szülei. Ildikó után – harminc év alatt – még 17 gyermeket fogadott magához Huszár József és felesége.

Apátlan-anyátlan árvákat vagy olyanokat, akik nem kellettek a szüleiknek. Többségükben cigány kislányokat, kisfiúkat, igazából nem is ők döntöttek, hanem a gyermekek választották őket.

– Hogyan is mondhattam volna bármelyiknek, aki odajött hozzám és megfogta a kicsi kezével a kezem, hogy ne gyere? – törölgeti a szemét Ida. – Mindig megoldottuk valahogy. Volt, akire az igazgató azt mondta: hagyjam, neki már megvan a helye az aszódi javítóintézetben. Elhoztuk, s ember lett belőle.

Akadt, aki itt szokott le a kábítószerről, és olyan is, aki kilencévesen, amikor hozzájuk került, csupán tíz kilót nyomott. A faluban – ahol soha nem laktak cigányok – többen is ellenszenvvel fogadták Huszárék „intézeti” gyermekeit. De közülük soha senki nem lopott, nem ivott, nem háborgatott másokat, így lassan oldódtak a félelmek, az előítéletek.

– Híre kelt, milyen segítőkészek – szólal meg most már mosolyogva Ida. – Ha jött egy idős néni a boltból, elkérték a szatyrát, vitték helyette. Két forintot sem fogadtak el érte. Hallottuk is, hogy senki nem neveli olyan jól a gyerekeit, mint Huszárék.

Felnőttkorában sem hagyták egyiküket sem magára. Akadt, aki nem bírta az albérletet fizetni, visszajöhetett, és újra itthon lakhatott. Volt, aki a kőművesnek tartozott, segítettek neki. Három nevelt gyermeküknek házat vettek, közülük.

Bogdán Krisztián a szomszédban lakik. Egy kivételével mindegyiknek szakmát adtak a kezébe. Két nevelt lányuk pedig a menyük lett: Zoltán Angélát, Tamás Enikőt vette feleségül (az ő fiukat szintén Balázsnak hívják).

– Nálunk soha nem volt különbség abban, hogy vér szerinti vagy nevelt gyermekei vagyunk a szüleinknek – mondja Zoltán. – Egymás mellett aludtunk, együtt ettünk, egyformán szerettük egymást. Ezt tanulták az unokák is mindannyian. Apja halála után Zoltán Angélával és két gyermekükkel, az ötödikes Ágival és az elsős Zolikával hazaköltözött. Édesanyján – aki 73 éves – és Balázs öccsén kívül ő gondoskodik Rozmaring Valentinről, aki szintén fogyatékkal született és most, 29 évesen is velük él. Zoltán sokat van a földeken, ahol a szülei a nagy családért annyit dolgoztak – példájukat ebben is követi. S bár a kedve töretlen, azért megjegyzi:

– Az egyholdas dióültetvényről, amit tizenöt évvel ezelőtt az apámmal telepítettünk, legutóbb egy sapkányi termést hoztunk haza. Valakik leszüretelték helyettünk, megtaláltuk az autónyomokat is. Nem olyanok tették, mint a testvéreim…