Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
Már előző este is érezni lehetett a tél szorítását, reggelre pedig akkorát fagyott, hogy az út menti tócsák jege vígan elbírta a kutyámat. Szokásunkhoz híven a sóstói úton, az erdő melletti villasoron bandukoltunk. Mehettünk volna közvetlenül az erdő alatti járdán is, de én télen sose megyek arra. A sóstói erdő a varjak legnagyobb közép-európai telelőhelye – meg ami avval jár. A másik oldalt viszont régi, patinás villák sorakoznak vén fákkal, bokrokkal. Sok köztük a lakatlan is. Az öregek elhaltak, a gyerekek Pesten meg szerte a nagyvilágban – viszont a madarak nagyon szeretik az elhagyott kerteket. De legfőképp a sündisznók.
A múltkor is mit látok az egyik, bokrok közt bujkáló betonjárdán? Egy vakaródzó sünt! Az oldalán feküdt, és elszántan vakargatta a hasát. Nem akartam hinni a szememnek, először azt hittem, a végsőket rúgja szegény, de amikor a másik oldalára fordult, hogy ott is elérje a viszkető pontokat, el kellett könyvelnem a csodát.
De akkor nyár volt, most meg tél, és fújt a szél, csak úgy suhogtak az erdő fái. A legöregebb villa kertjében viszont szélcsend volt – meg egy varjú. Szegény, öreg varjú lehetett, aki nem bírta már a hosszú élelemszerző utakat, gondolta hát, berepül ide, hátha talál itt valami ennivalót. De nemigen találhatott, mert lógó fejjel szomorkodott egy kövér puszpángbokor alatt, felénk se nézett, amikor megálltunk mellette. Másfél-két méterre lehetett, a szeme félig csukva, szárnyai leeresztve – és szabályosan didergett.
Ne félj, segítek én, morogtam ekkor, és nyúltam a zsebembe, hogy elővegyek egy-két diót, de nem találtam egyet sem. Nem értettem, hiszen nálam mindig van pár. Az lehetett a baj, hogy reggel az igazi téli kabátomat vettem fel, és elfelejthettem megpakolni a zsebet. Na, majd holnap, vigasztaltam a madaramat, de útközben azért csak bosszantott ez a diónélküliség.
Aztán meg azon tűnődtem, honnan is ered a diómániám.
Sokáig nem jutott eszembe semmi, de aztán lassan derengeni kezdett egy régi tél, még otthon, Ópályiban. Mint mindig, azt a karácsonyt is Pályiban töltöttük a szüleinknél, és első nap kimentünk a parasznyi erdőbe, majd a Töviskesre, az egykori szőlőkbe.
Akkorra felhagytak már a gondozásukkal, de egy-két vén tőke erőlködött még, az ágakon felfutva szabályos sátrakat fontak a nagy akácok köré. Az egyik sátorban ott reszketett egy varjú. Láttunkon megpróbált felrepülni, de visszaesett mindig, békében hagytuk hát, hogy holnap majd visszajövünk, és élelmet is hozunk. De nem mentünk, mert délután leesett a hó, másnap pedig rokonlátogatáson voltunk, s majd csak a két ünnep közt kerekedtünk fel megint. Akkor otthon apáméknál megvolt még az öreg diófa, vittünk neki egy szatyornyi diót. De a varjú már meg halott volt. Csonttá fagyott teste a nagy fa alatt hevert, tollai fekete gyertyalángokként lobogtak a szélben.
Azóta nálam mindig van pár szem dió. Most is pótoltam az üres zsebeket, és már kora reggel a villasoron szaporáztam a lépteimet. A varjú ott gunnyasztott a puszpángbokor alatt, nézett a semmibe. Megtörtem neki egy diót és elé löktem, de meg se mozdult.
Törtem másikat, harmadikat is, arra sem mozdult. Sokáig tanácstalanul toporogtam, aztán mennem kellett, de másnap a reggel megint a varjúnál talált. Már fent ült egy ágon, s a dióbél felszedve mind a földről. Bedobtam neki egy marékkal megint, közte két szemet feltöretlenül, s másnap reggel megint eltakarítva mind. Bedobtam ismét párat, és a követező reggel – se dió, se varjú. Úgy látszik, négy nap elég volt neki, hogy felerősödjön és csatlakozzon a mezőkre járó csapatához.
Hiába szorított a tél megint – belül valami melegség járt át.
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu