Szomorú leveleket kapott a Kutyapostás

Az első levél feladója egyébként régi levelezőnk, akinek elpusztult a kutyája, így hát, ahogy írja: mostanában már csak a szomszéd négylábújának a hangjában leli örömét.

Majd így folytatja: „Szomorúságom oka jelenleg egy kedves terrier lány, aki öt hónapja nem kell senkinek. Az egyik közértféleség előtt pillantottam meg, kérőn, szeretettel jött hozzám, vettem neki egy adag ennivalót. Ez így megy most már többedszer, amikor kijövök a boltból, várakozó tekintettel néz rám. Szoktam beszélgetni is vele, egy férfi ezt meghalva, visszarohant a boltba és hozott két doboz Morzsi eledelt neki. Ennek a kis kutyusnak volt egy kétujjnyi bőrszíj a nyakán, két hete azt is levette valaki. 
Szörnyű, az egyetlen értékétől is megfosztották! Néha a hentes is megeteti, de félek, hogy elütik. Szeretném szeretgetni, ha volna pénzem, hazavinném, állatorvoshoz vinném, és felajánlanám az elpusztult kutyám házát, ha elfogadná. De nem engedi a családom…”

A másik levél egy öröklés kutyaügyi bonyodalmaiba enged bepillantást. A levél írójának a testvére meghalt, a házát gyermekei örökölték, az ott élő kutyával együtt. A testvér négy éve halt meg, „a kutya azóta láncon van! A gyerekek nem is ott laknak, soha nem mennek oda legalább megnézni az állatot, akit a nagymamájuk próbál gondozni”.

A levélíró több száz kilométerre lakik, ha megy a testvére sírját látogatni, mindig a kutyához is elmegy, aki örömében nyüszít, ugrál, ha szól hozzá, de a látványt nem bírja nézni, s fél, hogy a kutya ilyen körülmények között elpusztul. Ezért arra kéri a Kutyapostást, hogy valamilyen formában segítsen.

Azon túl, hogy ugyan név és cím nélkül, de közreadtam a történetet, írtam a hölgynek, hogy – akár névtelenül is – hívja fel a figyelmét a látottakra az egyik közeli kutyamenhelynek, állatőrségnek (a címüket is megadtam), hiszen a kutya örökös láncon tartása ma már bűncselekmény. És ebben a levélben írja meg azt is, amit velem közölt, hogy tudniillik, ha sikerült neki új gazdát találni, ő akár segítene is a tartásában, sőt ha lehet, időnként meg is látogatná kedvencét. „Mert ezeknél meghal!” – fejeződik be a levél.

Szomorú levelek. S ami még szomorúbb, hogy az idős, kutyabarát olvasóim immár nem számíthatnak arra sem, hogy legalább ezektől a négylábú lényektől megkaphassák azt a szeretetet, amit kétlábú rokonaiktól már nem…