Guba Zoltán: Mamó

Apa, ez mi, emelt ki belőle egy gépecskét. Diavetítő, felelte a férfi. Az mi, mit csinál, hogyan működik, kérdezte egy szuszra. Hároméves múlt, éppen abban a korban volt, hogy minden válaszra újabb kérdés született. A férfi pedig szerepe szerint igyekezett higgadtan, legjobb tudása szerint válaszolni. Olyan gép ez, amivel filmet tudunk vetíteni. Ne már, mondta a kislány, mert bár sokat tudott a világról, de ezt azért elsőre mégse hitte. És filmünk is van, és vetíteni is tudunk, kérdezte kezét maga előtt összevonva. Eközben a lábán balra-jobbra billegett, ezzel is jelezve, ez már nem is kérdés, sokkal inkább kérés.

Bár a férfi maga sem emlékezett, mikor került a gép a bőröndbe, s vajon működik-e, biccentett, jól van. Nem volt bőséges a választék, összesen két film lapult a gép mellett, a kisegér és az elefánt históriája, s egy krimi, az Ali Baba és a negyven rabló. Kopottak, karcosak voltak a filmek, de apának mégis attól a naptól kezdve lefekvés előtt minden este vetítenie kellett. A kislány ehhez ragaszkodott. Volt, hogy a férfi türelmetlenül egyszerre két filmkockányit tekert, de akkor a kislány szólt: apa, ne csalj, ugrottál!

Bocsánat, mondta a férfi, s mint a gyerek, akit csínyen kaptak, elpirult és visszatekert. Még egyszer, követelte a kislány, amint a film végére értek. Különösen az egeres históriát szerette. A gép öreg volt, hamar melegedett, háromnál több vetítést esténként nem engedélyezett. Egy éve vetítettek már így esténként, a kislány a szöveget kívülről tudta. Akkor szólt a férfi először, mesélj te ma, kicsikém, apa fáradt. És igaz is, apa az utóbbi időben betegeskedett. Egyre fogyott, mint az égve felejtett gyertya. Sápadt volt, keze, hangja reszketős. Alig várta, hogy esténként ágyba kerüljön. Jobb ott se volt, fájt mindene és szédült.

Orvostól orvosig járt, kezelték sok minden ellen. Jobban nem lett, már csak a kislány kedvéért kelt fel és vetített. S bár a kislány aprócska volt, izgalmában a kezét tördelve mesélt. Különféle, a filmeken fel sem tűnő szereplőkről is szólt, főleg Mamóról, a jó tündérről, aki ha baj van, azonnal ott terem és segít. Hogy néz ki Mamó, kérdezte a férfi. A kislány fejét félrebillentve, copfját zavarodottan tekergetve, mondta is: hát olyan cuki! Szőke hajú, barna szemű, csinos, de nem sovány, és jó. Olyan, mint anya. És a férfi ettől kezdve mindennap készített öt rajzot, mindegyiken rajta volt Mamó. Már vetíteni se kellett, a kislány nézte a rajzot, és mesélt, csak mesélt.

A férfi hallgatta, s addig talán nem is szédült annyira, nem fájt úgy mindene. De ez sem tartott örökké, a férfit kórházba vitték. Külön, steril szobába, a külvilágtól üveg választotta el. Apa, hiányzol, nagyon szeretlek, mondta a kislány, apró kezét az üveghez nyomva. Én is téged, mondta a férfi, s bár nehezére esett, az üveghez totyogott, kezét, mintha az üveg nem lenne köztük, a kislánya tenyeréhez érintette. Nem sírtak: a kislányt kiokosították, apa gyógyulásához az kell, hogy mosolyogni lássa. Hát mosolygott. És mosolygott a férfi is. Gyerekszívet tilos szomorítani. Otthon a számítógépen ajándék vár, súgta a férfi. A kislány alig várta, hogy hazaérjen, s anyával a géphez üljön. Üzenet és öt új kép várta attól kezdve mindennap. És a kislány mesélt. Minden mesében benne volt Mamó, a jó tündér, anya, ő és persze apa is. Így teljes, így szép csak a világ.