Lesz ecset, festék, Van Gogh - Ez a program az örömről szól

Jómagam ez utóbbit választottam: bejelentkeztem a programra, nem felfedve, hogy újságcikk is születhet festővé válásom történetéből. A belvárosi kávéházban felsorakozó festőállványok, vásznak és ecsetek arról árulkodtak: itt bizony komolyan gondolják, hogy festeni fogunk. Az est feladata: Vincent Van Gogh Mandulavirágzás című képének reprodukálása értő irányítással – a húszas éveinek elején járó festőművész-hallgató személyében.

Nagyjából húszan gyűltünk össze, jobbára nők húsz és negyven között, meg két idecipelt férfi. Mert lássuk be, melyik férfi választaná önszántából, hogy a csütörtök estéjét virágzó mandulafa festegetésével tölti? Mármint persze Van Goghon kívül…

Megkapjuk a festéket: kéket, sárgát, pirosat, feketét, fehéret. Instruktorunk irányításával először is felkenjük a kék alapot. Egyszerre dolgozunk, nem sürgetnek senkit. Nem tudom, a flamand mester mennyi időt tölthetett ezzel a művével, de mi két és fél óra alatt összedobjuk, az nem is kérdés. A legjobb megfigyelő pozíciót vettem fel, így rögtön kiszúrom, hogy forradalmár lelkületű ifjú hölgy is akad a csapatban, aki piros háttérrel lázad Van Gogh ellen. De ezzel sincs semmi gond, az elején tisztáztuk: mindenki azt fest, amit akar, ne érezzük kényszernek az irányítást. A program az örömről szól és nem arról, hogy piktorok leszünk egy pohárka rozé mellett. Pár perc alatt készen vagyok a kék alapozással, s ahogy nézem, több iskola szerint dolgozunk. Akik az óvodában festettek utoljára, bemázolták a vásznat, mint a szobafestő a falat. Akik láttak már festményt közelről, igyekeztek valamiféle hatást kelteni az ecsethúzással.

Pár perc száradás után nekirontunk a fa megrajzolásának. A mellettem ülő házaspár rögtön megtükrözi a képet: nekik jobban tetszettek a balról jobbra hajló ágak – az okát nem firtatom, elvégre művészi és szólásszabadság van, ugyebár. A nálam évtizeddel vagy többel fiatalabbak dinamizmusa a munkában is megmutatkozott. Pillanatok alatt a vászonra vetették az ágakat, melyek inkább hasonlítottak míves szarvasagancsra, mint fára, miként egyikük kellő önkritikával megjegyezte. Itt már kialakult a villámkezűek és a fontolva haladók mezőnye. A mellettem ülő negyvenes házaspár hölgy tagja csendes, ám hosszas hisztériába kezdett, látva, hogy a férje mennyivel szebbet fest. Mielőtt a Dunának ment volna, a párja diszkréten megkérte az instruktort, hogy fessen már bele a képbe, mielőtt az asszonya elemésztené magát. Szegény lány vállalta a feladatot, hosszasan javítgatta az aránytalanul vastagra festett ágat, miközben a lehetetlen feladat súlya kiült az arcára. Ezt persze a fékezhetetlen húszasok hamar elunták, már alig várták, hogy feltegyék a pontot az i-re, és végre festhessék a virágokat.

Na, most fogom elrontani – futott végig a morajlás a termen. De aztán felkerültek a virágok is. Lássunk csodát, a 9 órai zárásra mindenki elkészült, kedvére fotózkodhatott a munkájával. Majd a fővárosi éjszakában útjára indult húsz darab Van Gogh-másolat. Végül is egyik sem lett vállalhatatlan. Jól mondták a szervezők: mindenkiből lehet festő. Három órára egész biztosan.