'A férjem naponta beletapos a földbe. Már ott tartok, hogy szinte megutáltam…'

Kedves Ágnes!
Évek óta olvasom a rovatát. Ezért tudom, hogy mindig határozottan kiáll a nők bántalmazása ellen. De mi van akkor, ha egy feleség úgy érzi magát folyamatosan bántalmazottnak, hogy soha nem emelt rá kezet a férje? Bevallom, rólam van szó. Eljutottam arra a pontra, amikor nem tudom, hogyan tovább. Csaba a második férjem, az első fiatalon, autóbalesetben meghalt. Sokáig sirattam, mert nagyon jól éltünk, de aztán pár év múlva új életet kezdtem.
Csaba szinte rohammal vett be, nagyon rámenős volt, persze én ettől el voltam ragadtatva, mert nagy szerelemnek gondoltam. Négy éve vagyunk házasok. Az első időkben kedves volt, de akkor is sokat ugratott, viccelődött velem, gyakran az én rovásomra. Néha lenyeltem, néha megsértődtem, de akkor hamar kiengesztelt – mindig csókkal, soha nem szóval, egyszer sem bánta meg. Aztán mind gyakrabban fordult elő, hogy társaságban égetett, kritizált a közös barátaink, a szülei előtt. Ha védeni próbáltam magam, gorombán leintett. És ez egyre inkább így megy. Őszintén szólva nem tudom, mi van rajtam annyira gúnyolni való. Helytállok a munkámban, elismernek, rendben tartom a lakást, tanult, olvasott ember vagyok, nem hinném, hogy szégyellni kellene engem. Pedig olyasmi miatt is cikiz, ha például nem jut eszembe valamelyik politikus neve, vagy egy földrajzi nevet hirtelen nem tudok hova tenni. Ja, igen: van rajtam hat kiló plusz. Tényleg csak annyi, de ezért is mit hallgatok… Pedig a szülés után húsz kiló többletről indultam, de ennél lejjebb nem tudom magam kínozni. 34 évesen csinosnak tartanak.
De a férjem naponta beletapos a földbe. Már ott tartok, hogy szinte megutáltam… Viszont van egy hároméves kislányom, akihez jó és kedves. Bár egyszer már neki is mondta: szerencse, hogy nem anyádra hasonlítasz! És gúnyosan nevetett hozzá. Már sokszor kértem, hagyjon békén, ne kritizáljon, ne gúnyoljon folyton, de ilyenkor durva szavakkal reagál. Három közeli barátnőm van, mindhárom azt mondja, hagyjam ott. No de a gyerek…
Üdvözlettel: Andrea

Kedves Andrea!
Három barátnő mondja ugyanazt, talán nem véletlenül. A férjére sem szép szó, sem kérés nem hat. Nagyon úgy fest, hogy már nem szereti önt. Mint ahogyan már ön sem őt. Igaza van, a verbális bántalmazás ugyanolyan gyötrelmes, mint a fizikai. Ön még csak 34 éves. Miért gondolja, hogy nem érdemel jobb bánásmódot, hiszen korábban már volt része benne? Döntenie kell: élete végéig ebben a megalázó, romboló kapcsolatban akar élni? S egyre többet nyelve, mert egészen biztos, hogy ez csak fokozódik. Évekig tűri még, hogy a férje a gyereke előtt alázza meg? Szerintem tudja már jól, mit kell lépnie.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes