'Gyermekágyi depresszió bárkinél kialakulhat, az nem jellemhiba'

Kedves Ágnes!
Két évvel ezelőtt írtam önnek, s elpanaszoltam , hogy az unokám igen rosszul választott feleséget. A fiatalasszony nem szeret dolgozni, kényeskedik, nyafog, ráadásul elég butácska is. A lányom és a vejem hevesen ellenezték ezt a kapcsolatot, de én – még ellenükre is – kezdetben pártoltam a fiatalokat. Aztán nekem is elegem lett az asszonyka lustaságából. Akkor ön azt válaszolta, hogy valóban akadnak olyan haszontalan emberek, akiken nem fog a jó szó, a segíteni akarás. És hogy nagyszülőként, szülőként hiába is próbálunk beavatkozni, amíg az unokám szereti a feleségét, addig úgysem jutunk semmire. Egyetértettem a tanácsával, meg is fogadtam. Ám azóta sajnos még rosszabb a helyzet. A lány szülei nagyon sürgették, hogy legyen unokájuk. Én már csak az előrehaladott terhességet tudtam meg, s reménykedtem, hogy jóra fordul az életük. Megszületett a kisfiuk. Pár napra rá a kismamát hasmenés miatt átköltöztették a fertőző osztályra. Így az újszülöttet az édesapa vitte haza és látta el. Amikor az anyuka hazakerült, nem tudta ellátni a csecsemőt. Csak nézte. Ezt tapasztalva, a védőnő javasolta neki a kórházi kezelést, két hétig volt bent, de nem javult az állapota. A szülés utáni depresszió egyre csak súlyosbodik. Alig eszik, csak gubbaszt és bámul. Az unokám csak úgy tudott visszamenni dolgozni, hogy egy ismerős felügyeli a babát és az anyját. A baba szeptemberre betölti a fél évet, akkor bölcsődébe adják. Sajnos ma már én is beteg vagyok, messzebb is laknak, nemigen tudok segíteni. Keserves belegondolni a jövőbe…
Üdvözlettel: „Egy nagymama”

Kedves Asszonyom!
Szomorúan olvastam a levelét, mert annak idején reméltem, hogy a fiatalasszony összeszedi magát, de most még rosszabb a helyzet. Az is lehet, hogy az akkori lustasága, passzivitása már a depresszió előjele volt, amit a szülés csak súlyosbított. Erről persze nem tehet, legyünk igazságosak: a gyermekágyi depresszió bárkinél kialakulhat, ez nem jellemhiba. A nők túlnyomó többsége persze kijön belőle. A fiatalasszonyra ezért nem érdemes haragudni, de azt nem szabadna hagyni, hogy egyre mélyebbre süppedjen a betegségébe. Ilyen szinten orvosi kezelést igényel az állapota. És hát megint csak azt tudom mondani, lévén magam is nagyszülő: nekünk már nincs hatalmunk beleavatkozni az unokáink életébe. Még a legjobb szándékkal sem. Itt az unoka felnőtt férfi, akinek a helytállása előtt amúgy le a kalappal. Ha már nem bírja ezt a terhet, akkor úgyis lépni fog. Ha meg még szereti annyira a feleségét, hogy viselje a keresztjét, akkor nincs mit tenni. Illetve egyetlen dolgot: a piciny dédunokát, akinek ilyen nehézségek közt indult az élete – nagyon kell szeretni. Mert ő nem tehet semmiről…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes