'Rohadék?'... Ez a hangnem nem megengedhető, nem szabad eltűrni

Kedves Ágnes!
Mindig a szülő kezdje a békülést? Az anyának nagy a köténye, ami mindent eltakar? Ezek a kérdések ötlöttek fel bennem, amikor néhány hete egy elkeseredett szülő levelére válaszolt, akit a születésnapján nem köszöntöttek fel a gyermekei. Én is hasonló cipőben járok… Harmadik éve, hogy elvesztettem második férjemet. Egyedül vagyok, s csak töprengek, hol rontottam el a kapcsolatomat a gyermekemmel. Egyéves volt, amikor elváltunk az apjával. Egyedül neveltem, és hogy mindent megadhassak neki, a ruhagyári műszakom után még rengeteget maszekoltam, éjjel is varrtam. Kapcsolatunk a lehető legbensőségesebb volt. Nem vállaltam férfikapcsolatot, a lányomat mindennél és mindenkinél előbbre valónak tekintettem. Már 23 éves lett, amikor találkoztam a későbbi férjemmel, ezt a házasságot a lányom is nagyon pártolta. Boldog együttélés után a férjem elhunyt. Közben a lányom is férjhez ment, három gyermeke született. A vőm csak hétvégenként jön haza a családjához, mi jelentős anyagiakkal is támogattuk a lányomat. Sosem szóltam bele a dolgaikba, de a lányom egyre többet panaszkodott az utóbbi időben, s mindig ideges, feszült. Sajnos rászokott az alpári beszédre. Amíg a férjem élt, még valamennyire visszafogta magát, de most már nagyon csúnyán beszél velem. „Hogy lehetsz ilyen rohadék?”, „Te hülye állat!”. A múlt héten volt a születésnapom, ide se nézett. Igaz, május elején egy telefonbeszélgetésük során ismét rohadéknak nevezett. Erre azt mondtam, hogy akkor többé ne hívjon, ne keressen. Hát, sajnos, betartja… Mit tegyek? 
Üdvözlettel: Anna

Kedves Anna!
Ez bizony szomorú történet. Bár csupán az egyik oldalról ismerem, de semmiféle ok vagy magyarázat nem lehet arra, hogy egy gyermek így beszéljen az édesanyjával. Minden családban akadnak veszekedések, urambocsá’, olykor ordítozások is, de a lánya használta hang nem megengedhető, nem is szabad eltűrni. A lányának valószínűleg nincsenek rendben az idegei, s az élete sem úgy zajlik, ahogyan elképzelte. Arról nem írt, hogy az unokáival milyen a kapcsolata – vagyis a nagy összeveszés előtt milyen volt? Talán őket meg lehetne közelíteni valamiképpen, de előbb az anyjuktól egy bocsánatkérés a minimum. Mert azt azért nem hiszem, hogy a hirtelen haragú lánya elfelejtette volna a boldog gyermekkorát. Meglehet, ő is tipródik azon, hogyan közeledhetne. Kérem, írja meg fél év múlva, miként alakultak a dolgok.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes