Nem törhetünk pálcát

„Milyen neveletlen gyerek! A mi időnkben ez elképzelhetetlen volt. – Az anyja nem tud vele mit kezdeni, megveszi neki, amiért toporzékol.” Bizonyára nem rendkívüli az efféle párbeszéd, rosszalló megjegyzés, amire a minap lettem figyelmes egy üzletben. Idős házaspár minősítette így az ordító kislány és zavart édesanyja pár perces jelenetét.

A „bezzeg a mi időnkben…” kezdetű mondatok nagyjából egyidősek az emberiséggel, de tény, hogy az utóbbi évszázad során a gyerek helye megváltozott a társadalomban és a családban. Fokozatosan csúsztunk át a ló egyik oldaláról a másikra. Korábban a társadalmi rétegek között talán csak egyvalamiben nem akadt különbség: a gyerekek fizikai fenyítésében. E nevelési módszer a legszegényebb családoktól az uralkodó osztályig mindenhol elfogadott volt. Azt tartották, aki kíméli a pálcát, elkényezteti a gyereket.

A gyerek alárendelt szerepe már a múlté, a nevelés alatt pedig a mai szülők mást értenek, mint eleink. A kérdés csak az, hogy a korábbi módszerek, valamint a hierarchiában és a korban felettük állók elvárt tisztelete valódi, őszinte megbecsülést jelentett-e a gyerekek részéről? A Tízparancsolatban megfogalmazott „Tiszteld apádat és anyádat” kitétel akkor is érvényes, ha szeretet nélküli családban növekszik fel valaki? A felnőttek vajon tisztelik egymást, vagy csak a gyerekeiktől várják el?

– A tisztelet alapvetően azt jelenti, hogy felnézünk valakire. Ezt ki lehet érdemelni, de kikényszeríteni sosem. Ez nem csupán a gyerek-szülő, hanem mindenféle emberi kapcsolatra igaz. Hogy például régen a szülőket magázták a gyerekeik, s szigorú szabályok jellemezték a viszonyukat, még nem jelentette azt, hogy feltétlenül tisztelték is őket – vélekedik Szegő Andrea pszichológus. – Ám az is igaz, hogy míg régen a gyerek tanult meg alkalmazkodni a szülők világához, mára megfordulni látszik: a szülő igazodik a gyerekéhez. Régen a fiatal alig várta, hogy elköltözhessen otthonról és a maga lábára álljon. Ma már egyre többen élvezik – ameddig csak tehetik – a „mamahotel” kényelmét. Néha úgy érzem, a szülők teljesen lemondtak róla, hogy a szó jó értelmében tekintélyelvű módon neveljenek. Ennek egyik oka a fiatalság kultusza: sok anya annak örül, ha a lánya barátnőjének nézik az utcán. Pedig a szülő nem barát, nem az a feladata, hogy „jó fej” legyen. Emellett, sajnos, a bölcsesség, a nagy öregek iránti tisztelet is már a múlté.

Szegő Andrea szerint a gyerekével partneri viszonyban lévő szülő nem feltétlenül rendelkezik elegendő tekintéllyel ahhoz, hogy eredményesen terelgethesse a józan határok között. Ha a gyerek felnézhet az apjára és az anyjára, könnyebben alkalmazkodik a javát akaró hatalomhoz, tehát a szülőhöz.

– Nem gondolom, hogy csupán a mi korunk sajátja a hiszti, ami egyébként fontos fejlődési szakasz a gyerek életében – mondja a pszichológus. – Csakhogy ma már sokkal több a nyilvános tér, jelentős időt töltünk az üzletekben, ahol a polcok roskadoznak a gyerekek számára kívánatos áruktól. Régen hiába ordított a csemete, hogy több nokedlit kér: ha megmutatták neki az üres fazekat, a dühe gyorsan lefékeződött…